<!-- if(!window.goAdverticum)document.write('<sc'+'ript src="http://img.adverticum.net/scripts/gwloader.js?ord='+Math.floor(Math.random()*1000000000)+'" type="text/javascript"><\/sc'+'ript>'); --><!-- if(window.goAdverticum)goAdverticum.addZone(31545); --> <p><a href="http://www.hetek.hu/openX/www/delivery/ck.php?oaparams=2__bannerid=73__zoneid=11__cb=ce9d09ab94__maxdest=http://ad.adverticum.net/click.prm?zona=31545" title="HirdetÃ���Ã��Ã�Â¥s" target="_blank"><img border="0" src="http://ad.adverticum.net/img.prm?zona=31545" alt="Kattintson a hirdetésre!" /></a></p>

cikk küldése cikk nyomtatása

A History Channel március 30-án vetített dokumentumfilmje első ízben mutatta be Jézus Krisztus „valódi arcát” a híres torinói lepel képmásának segítségével. A high-tech eszközökkel létrehozott háromdimenziós kép nagy feltűnést keltett, és élénk teológiai vitát is kiváltott. Egy amerikai kutató szerint, aki öt napon keresztül személyesen vizsgálhatta és fotózhatta a turini leplet, a vérnyomok, a római korbács okozta friss sebhelyek, a szövetminták és történeti dokumentumok is azt valószínűsítik, hogy az egy első században keresztre feszített ember testét borította.

Barrie Schwortz 1978-ban tagja volt a leplet vizsgáló amerikai tudóscsapatnak. Schwortz a legújabb kiállítás kapcsán felhívja a figyelmet arra, hogy „egy magyar szerzetes már a 12. században megdöbbentő pontossággal ábrázolta a leplen található arcot, a 8. században pedig már a pápa írt egy vászonlepedőről, amely „az Úr dicsőséges arcát hordozza".

„A keresztény teológia és történetírás régóta igyekszik megismerni Jézus arcát, megtudni, milyen is lehetett emberként" - kommentálta a számítógépes szakemberek erőfeszítéseit az amerikai Fox News hírcsatorna műsorában Jonathan Morris. A New York-i katolikus pap felhíva a figyelmet arra a tényre, hogy a tudósok a mai napig nem értenek egyet abban a kérdésben, hogy vajon az évszázadok óta ismert halotti lepel valóban Jézushoz tartozott-e. Ugyanakkor egyes kutatók arról számolnak be, hogy a tárgy vizsgálata mély spirituális hatást gyakorolt az életükre.

Lebegő vérfoltok

Számos tudós után ezúttal művészek és számítógépes szakemberek is részt vettek abban a munkában, amelynek során a torinói lepel alapján létrehozták Jézus Krisztus - vagy legalábbis a lepel egykori tulajdonosának - háromdimenziós képmását. „Ha meg akarjuk ismerni Jézus valódi arcát, egyetlen dologra hagyatkozhatunk, a torinói lepelre, amely a teste köré volt tekerve a halála után" - nyilatkozta Ray Downing, a digitális illusztrációval és animációval foglalkozó New York-i Studio Machbeth vezetője. A stúdió egyébként nem először rekonstruálja korábban élt személy arcát: 2009-ben a Lincoln bicentenárium alkalmából a néhai amerikai elnök élő, mozgó alakját rekonstruálták több mint száz, róla készült fotó segítségével.

A kiindulópontot jelen esetben az adta, hogy a leplet minden valószínűség szerint nem ráterítették, hanem rátekerték a halott személyre, így a számítógépes szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy a meglévő kép a domborműhöz hasonlóan használható. A vérfoltokat - számítógépes módszerrel - „felemelték és izolálták", egy átlátszó háttér segítségével mintegy a levegőben lebegtetve őket, és alattuk megalkották az arcot. Downing szerint az eredmény nagyon közel áll ahhoz, ahogyan Jézus, a történelmi személy kinézhetett - feltételezve természetesen, hogy a lepel valóban az ő sírjából származik. A szakember ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy az így kapott kép nem egyezik meg a tradicionális Jézus-ábrázolásokkal - amelyek (szintén) spekuláción alapulnak.

A torinói lepel, amelyről az arcmást rekonstruálták, egy több mint négy méter hosszú és hozzávetőleg egy méter széles lenvászon kendő, amelyet temetési lepelként használtak. A leplen egy meztelen, kezét ágyéka előtt keresztező férfi testének elülső és hátulsó halvány, sárgás lenyomata látható.

Az anyagba ivódott vérfoltok a keresztre feszített ember jellegzetes sebhelyeire utalnak. A leplet ma Olaszországban, a torinói Keresztelő Szent János templomban őrzik, és az elmúlt évtizedekben több alkalommal a nyilvánosság előtt is bemutatták - jelen pillanatban is megtekinthető a nagyközönség számára. A néhány hétig tartó kiállítást (jobb oldali képünkön) várhatóan hárommillió látogató tekinti meg.

A torinói lepel eredete és a rajta látható kép teológusok, történészek és természettudósok heves vitáinak tárgya. Egyesek szerint a kendő egyértelműen a keresztre feszített Jézus Krisztus testét takarta az arimathiai József által rendelkezésére bocsátott sírban, ahol a feltámadás után ott maradt, míg mások hamisítványnak bélyegzik - bizonyos vélemények szerint a lepel Jézus kereszthalálánál egy egész évezreddel később keletkezett. A katolikus egyház hivatalosan soha nem ismerte el a lepel valódiságát, igaz, el sem utasította.

Az évszázadok óta ereklyeként őrzött lepel 1898-ban került a figyelem középpontjába, amikor egy amatőr fényképész engedélyt kapott a torinói katedrálisban kiállított tárgy lefényképezésére. Secondo Pia a sötétszobában lett figyelmes arra, hogy a sárgásfehér színű leplen szabad szemmel alig, de a negatívokon jól látható további lenyomatok találhatóak. A negatívokon egy férfiarc képének pozitív lenyomata látható - ami így arra utal, hogy maga a textilen található kép negatív. Secondo Piát eleinte azzal vádolták, hogy meghamisította a felvételeit, 1931-ben azonban egy profi fényképész, Giuseppe Erie szintén lefényképezte a leplet, és Piához hasonló eredményre jutott. A képen látható férfi szakállas, bajuszos és középen elválasztott, vállig érő hajat visel. A lepel anyagbetoldásokat is tartalmaz, melyeket egy 16. századi tűzvészben történt sérülés után apácák javításképpen toldottak hozzá.

A betoldást vizsgálták

Az első átfogó, tudományos alaposságú vizsgálatra 1978-ban került sor, amikor amerikai tudósok a Shroud of Turin Research Project - Torinói Lepel Kutatási Projekt (STURP) keretében vizsgálták meg a történelmi emléket. A kutatók nem találtak bizonyítékot arra, hogy a lepel hamisítvány lenne, ám arra a kérdésre, mi hozhatta létre a negatívokon jól kivehető arcmást, csak a „rejtély" kifejezéssel tudtak válaszolni. A tudománynak a mai napig nem sikerült kielégítő választ adnia a kérdésre. A lepel valódiságát hitbeli kérdésként kezelők szerint ez nem biztos, hogy valaha is megtörténik, mivel számos vélemény szerint a képet csak a feltámadást kísérő természetfölötti folyamatok és sugárzás égethették ilyen módon a textilbe.

A lepel az elmúlt több mint száz évben számos egyéb vizsgálat tárgya volt, ezek többsége azonban inkább távkapcsolaton alapult, mivel magához a lepelhez nagyon kevesen férhettek hozzá (köztük voltak a STURP szakértői). Sokévi vita után a Szentszék 1988-ban hozzájárult, hogy a textil egyik sarkából vett anyagmintákon radioaktív kormeghatározást végezzenek. Az Oxfordi Egyetem, az Arizonai Egyetem és a Svájci Szövetségi Műszaki Egyetem laboratóriumaiban párhu­zamosan, de egymástól függetlenül végzett radiokarbonos kormeghatározás után a szakértők egybehangzóan, 95 százalékos biztonsággal állították, hogy a lepel anyagának keletkezése 1260 és 1390 közé tehető. A szkeptikusok arra hívják fel a figyelmet, hogy ez egybeesik a lepelnek az egyháztörténetben való első megjelenésével. A vizsgálat lepelpárti kritikusai azonban arra a lehetőségre figyelmeztetnek, hogy a vizsgált anyagdarabok nem azonosak a vászon többi részével, így azok a középkori apácák által javításként betoldott részekből származhattak. Ezért a vizsgálat végzői téves eredményre juthattak anélkül, hogy magában az eljárásban hiba lett volna.

Az evangélium beszámolója

„Vevék azért a Jézus testét, és begöngyölgeték azt lepedőkbe illatos szerekkel együtt, amint a zsidóknál szokás temetni. Kiméne azért Péter és a másik tanítvány, és menének a sírhoz. Együtt futnak vala pedig mindketten: de ama másik tanítvány hamar megelőzé Pétert, és előbb juta a sírhoz; és lehajolván, látá, hogy ott vannak a lepedők; mindazáltal nem megy vala be. Megjöve azután Simon Péter is nyomban utána, és beméne a sírba: és látá, hogy a lepedők ott vannak. És a keszkenő, amely az ő fején volt, nem együtt van a lepedőkkel, hanem külön összegöngyölítve egy helyen. (Jn 19,40; 20,3–7)

Jézus a kereszten

Jézust feltehetőleg i. sz. 32. niszán hónap 14-én (tehát a mi márciusunk utolsó vagy áprilisunk első napjaiban) ölték meg az akkor szokásos, és máig is a legkegyetlenebbnek számító kivégzési módszerrel: a keresztre feszítéssel. Az akkor már – a közhiedelemmel ellentétben – negyvenhez közeledő vagy éppen negyvenéves zsidó prédikátor–tanító kivégzését a rómaiak hajtották végre.
Az elítélteket először megkorbácsolták, arra azonban ügyeltek, hogy ez ne okozhassa gyors halálukat. Az ólomdarabokkal és birkacsontokkal preparált bőrszíjakból álló római korbács ugyanis azonnali halált is képes volt okozni, hiszen a csontokig szét tudta szaggatni a megkorbácsolt hátát. Ez után a kereszt mintegy harminc-ötven kilogrammos vízszintes gerendáját az elítéltnek kellett a kivégzés helyére vinnie. Az áldozatot mindkét nyújtott karjával a gerendához kötözték, így annak teljes súlya a legfelső hát- és a legalsó nyakcsigolyát terhelte. Ha az elítélt útközben elesett, nagyon megsérült, mert a gerenda súlyával a nyakában az arcára esett, amit nem tudott megvédeni.
A halálraítélteket a rómaiak meztelenül feszítették keresztre. A szögeket nem a tenyéren, hanem a csuklón ütötték át, ami elviselhetetlenül erős, a gerincoszlopig ható fájdalommal járt együtt. A halált végül fulladás okozta: a felfüggesztett test mellkasa a kezeken lógó teljes testsúly miatt annyira kifeszült, hogy az elítélt csak belélegezni tudott, a levegőt nem tudta kifújni. Mintegy tíz perc után a megfeszítettnél fulladozás lépett fel, miközben a testnek a légszomj következtében fellépő elsavasodása miatt az egész törzsben és a végtagokban minden izom állandó, szünet nélküli, erős görcsbe került.
Jézus közvetlenül a halála előtt még beszélt (tehát a sokkos állapot nem lépett fel nála), és szenvedése – relatíve – nagyon rövid ideig tartott, „mindössze” hat órán át, délelőtt kilenctől délután háromig, olyannyira, hogy Pilátus el sem akarta hinni, hogy meghalt, hanem külön ellenőriztette ezt, mielőtt a testet kiadatta.
Az Evangéliumok szövegei azt sugallják, hogy Jézusnak hatalmában állt halála időpontjának meghatározása: egy erős kilégzéssel maga „fújta ki” tudatosan a szellemét, hogy csontjai eltörésére ne kerülhessen sor. De az is lehetséges, hogy a szokásosnál kegyetlenebb kínzása okozta korai halálát: hiszen amikor megkorbácsolták, még fennállt szabadon bocsátásának lehetősége, ezért az erősebb lehetett a kereszthalálra ítéltek esetében megszokottnál; a töviskoszorú is jelentős vérveszteséget okozhatott; valamint
a fájdalomcsillapító hatású mirhás bort sem fogadta el.

A torinói lepel történetéből

A torinói lepelről szóló hiteles történelmi forrás nem származik a 16. század előtti korból – bár egyes források beszámolnak különféle képeket hordozó kendőkről, a történészek bizonytalanok annak megítélésében, vajon ezek bármelyike azonos-e a ma Torinóban őrzött lepellel – erről a mai napig nem csitulnak a viták. A 16. századtól azonban már egyértelműen azonosítható a torinói lepel története.
Egy korai feljegyzés megemlíti, hogy a franciaországi Lirey-ben a 14. század közepe táján őriztek egy leplet, amelyen egy keresztre feszített ember képe volt látható, de ennek a torinói lepellel való azonossága szintén kétséges. Egyesek szerint ugyanis a lepel egyértelműen hamisítvány. Mások szerint nem reális elképzelés, hogy a középkorban valaki olyan hamisítványt készítsen, amellyel csak a 20. században tudja majd megtéveszteni az embereket.
A 16. századtól már jól dokumentált a lepel sorsa. Giulio Clovio 1540 körül készült miniatúráján jól látható a lepel és a rajta lévő kép, ami megerősíti azt a feltételezést, hogy a Torinóban ma látható darab megegyezik a 16. században ismerttel. 1532-ben a lepel megsérült: egy tűzben a tárolóként használt ezüstládáról olvadt ezüst hullott rá, szimmetrikusan átégetve az összehajtva tárolt anyag szélén a rétegeket, amit aztán klarissza apácák foltozással javítottak meg. 1578-ban a leplet ekkor birtokló Savoya család Torinóba vitte, és azóta szinte folyamatosan a város székesegyházában őrzik. A második világháború alatt Nápoly közelében egy bencés kolostorban rejtették el a leplet, amelyet a német csapatok is próbáltak megszerezni az ereklyék megszállottja, Hitler számára. Az oltár alatt elrejtett ereklyét azonban nem találták meg az oltár előtt buzgón imádkozó bencés szerzeteseknek köszönhetően.
A lepel egészen 1983-ig volt a Savoya család birtokában, amelynek uralma az egy hónapig uralkodó utolsó olasz királlyal, II. Umbertóval (Viktor Emánuel fiával) 1946-ban szűnt meg. Az 1983-ban elhunyt Umberto végrendeletben a Szentszékre hagyta a leplet, azzal a megkötéssel, hogy Torinóból nem lehet elszállítani. Az elmúlt évtizedekben több alkalommal kiállították, bemutatták a televízióban, és számtalan fotót és röntgenfelvételt készítettek róla kutatási céllal. Bár az 1988-ban végzett radiokarbonos kormeghatározás eredményét, amely a lepel keletkezését a középkorra tette, a torinói püspök elfogadta, II. János Pál pápa 1989-ben eredetinek nevezte azt.