A keresztény világ két történelmi és bibliai eseményre emlékezik húsvétkor: Jézus Krisztus halálára, eltemetésére és feltámadására, amely közel kétezer éve történt Jeruzsálemben - és Izrael Egyiptomból való exodusára, amely viszont közel háromezerötszáz évvel ezelőtt zajlott le. Mindkét történelmi esemény alapvetően meghatározza napjainkban is minden ember Istenhez való viszonyát, földi és halál utáni sorsának alakulását.

Jézus húsvét (a kovásztalan kenyerek ünnepe) előtt hat nappal ment a Jeruzsálemtől két és fél kilométerre keletre fekvő Betániába, Lázár falujába, ahol meg szokott szállni, hogy az ünnepet a szent városban töltse tanítványaival. Ahogy az evangélium említi, egy bizonyos poklos Simon házánál vendégeskedett, amikor is egy asszony, Mária, drága olajjal megkente Jézus fejét és lábát. Júdás ekkor határozta el, hogy elárulja Mesterét. Felajánlotta szolgálatait a főpapoknak, akik harminc ezüstöt adtak neki.

Jézus a következő napon vonult be szamárháton Jeruzsálembe, ahol Messiásként dicsőítette a tömeg; majd éjszakára visszament Betániába. Útja másnap ismét Jeruzsálembe vezetett. Útközben megátkozott egy terméketlen fügefát. Márk beszámolója szerint négy nappal húsvét előtt került sor a Szentély megtisztítására: Jézus kiűzte az árusokat és pénzváltókat a Templom-hegyről Ézsaiás prófétára hivatkozva: „Nincsen-é megírva: Az én házam imádság házának neveztetik minden nép között? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt." (Márk evangéliuma 11:17)

Ezekben a napokban Jézus számos példabeszédet, tanítást, próféciát mondott el hallgatóinak: többek között a gyilkos szőlőművesekről, a királyi menyegzőről, a tíz okos és balga szűzről vagy a talentumokról szóló példázatokat. Bölcsen válaszolt az adózásra, feltámadásra vonatkozó provokatív kérdésekre, alapvető fontosságú próféciákat közölt Jeruzsálem és a Templom pusztulásáról, e világkorszak végéről és annak előjeleiről, a végidők Nagy Nyomorúságáról, saját visszajöveteléről, a nemzetek ítéletéről - és mindezek mellett többször is beszélt tulajdon szenvedéséről, keresztre feszíttetéséről és feltámadásáról.

Két nappal a páskaünnep előtt a főpapok titkos határozatot hoztak Jézus megöléséről. Jézus ezzel egy időben közölte tanítványaival, hogy két nap múlva elfogják és megfeszítik őt; de előrejelzését nem értették.

Az utolsó vacsora egy szédereste volt

Csütörtökön - niszán hónap 13-án - Jézus utasítására tanítványai Jeruzsálem egyik házában elkészítik a páskabárányt. Este - vagyis niszán 14-ének első óráiban - Jézus (Mózes rendtartásának megfelelően) tanítványaival elfogyasztja a páskabárányt, azaz a Törvény alapján megünneplik Izrael Egyiptomból való kivonulását. A húsvét, azaz a peszach/páska (magyarul: elkerülés) ünnepét Isten rendelte el, hogy Izrael fiai minden évben kifejezzék tiszteletüket az Úrnak, mert Ő szabadította meg őket az egyiptomi rabszolgaságból. A zsidók több száz évig éltek Egyiptomban, miután Jákob és háza népe letelepedett Gósen földjén, míg végül az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adott ígéretet beteljesítette Isten (Mózes 1. könyve 46:3-4). József, Jákob fia, akit testvérei eladtak rabszolgának Egyiptomba, maga is hitt az Ígéret Földjére való visszatérésben, hiszen végrendeletében meghagyta, hogy bebalzsamozott tetemét vigyék majd magukkal oda, amikor hazatérnek (Mózes 1. könyve 50:24).

Mózes 2. könyvének 11. fejezetében Isten Mózes által közli a tizedik és egyben végső csapást, amelyet az egyiptomiakra és hamis isteneikre fog mérni: az Úr pusztító angyala megöli minden család elsőszülöttjét - még a háziállatokét is. A 12. fejezet tartalmazza azokat a lépéseket, amelyeket ha követnek Izrael fiai, elkerüli őket a csapás. Családonként egy egyéves, ép, hibátlan hím bárányt kellett elkülöníteniük niszán 10-én, amit 14-én este meg kellett ölniük, és vérét a ház bejáratának két ajtófélfájára és szemöldökfájára kellett kenniük. A bárány vére miatt kerülte el őket a csapás: védelmet kaptak az Úrtól a pusztítóval szemben. Végül is a tizedik csapás következménye lett Izrael Egyiptomból való kivonulása. E történelmi eseményre való emlékezés végett rendelte el Isten a peszach ünnepét, melynek középpontjában a „páskabárány" áll.

Az emlékünnepen három szimbolikus ételt kellett fogyasztaniuk Izrael fiainak: a bárány húsát, maceszt és keserű füveket. A bárány húsa a helyettesítő áldozatot jelképezte, amely Isten ítéletét hordozta, s ez által tette lehetővé Izrael számára a szabadulást. A macesz (kovásztalan kenyerek) az áldozat ártatlanságát, tisztító hatását fejezi ki. A keserű füvek a bárány szenvedésére emlékeztetnek.

A páska örök emlékünnep (Mózes 2. könyve 12:14), amelynek szertartását a Törvény előírta: a bárány megölése, a macesz elkészítése, a keserű füvek fogyasztása, a gyermekeknek az ünnep eredetére, tartalmára vonatkozó kérdéseire adott válaszok mind az Exodus történetének átismétlése (Mózes 2. könyve 12:26-27). Az évenként ismétlődő ünnep egyetlen konkrét történelmi eseményre tekint vissza: egyetlen igazi peszach létezik.

Jézus és tanítványai az evangélium elbeszélése szerint a páskaszertartás rituális formáját követték. Ezt szédernek (rend) nevezik. Az Úr megváltásának négyszeres örömét fejezi ki az, hogy a páskaszertartás során négy pohár bort fogyasztanak: „Én vagyok az Úr és kiviszlek titeket Egyiptom nehéz munkái alól és megszabadítlak titeket az ő szolgálatjoktól és megmentlek titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által. És né­pemmé fogadlak titeket s Istenetekké lészek néktek és megtudjátok, hogy én vagyok a ti Uratok Istentek, aki kihoztalak titeket Egyiptom nehéz munkái alól." (Mózes 2. könyve 6:6-7) A széderesti örvendezésnek négy oka tehát az, hogy az Úr Izraelt kivitte, megszabadította, megmentette és saját népévé fogadta. Az evangéliumi páskavacsora vezetője a názáreti Jézus volt, aki az első pohár bort az ég felé emelve mondta el a kiddust, ami megszentelő imát jelent (Máté evangéliuma 26:27). A korabeli tradíció alapján ezután következett a „kézmosás", vagyis a megtisztulás ceremóniája; Jézus azonban a tanítványainak még a lábát is megmosta (János evangéliuma 13:4-5), bár Péter ezt eleinte nem akarta megengedni.

A legfiatalabb jelenlévő a szokás szerint az ünnepre vonatkozó kérdést tesz fel. A Názáreti utolsó páskavacsoráján János apostol volt a legfiatalabb résztvevő, aki Jézus jobbján foglalt helyet, és a hagyománynak megfelelően a Mesterre támaszkodott. Valószínűleg ő tette fel a szertartás eredetére vonatkozó kérdéseket is (János evangéliuma 13:23).

Az úrvacsora alapítása

Közben kitöltik a második pohár bort, a vezető pedig a kérdésre válaszolva elmondja a páska történetét, azután másodszor is kézmosás következik. A felső és középső maceszt darabokra törik, szétosztják, majd bemártják a keserű fűszerekbe. Feltételezhető, hogy Jézus ekkor adta körbe a kovásztalan kenyeret azzal a mondattal: „Ez az én testem." Ekkor jelentette be azt is, hogy egyik tanítványa el fogja árulni. Az apostolok megdöbbenve kérdezték, hogy kicsoda, mire Jézus azt felelte: „Az, akinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának. És a falat után akkor beméne abba a Sátán." (János evangéliuma 13:26-27) Júdás rövidesen távozott a széderről.

Ezt követően került sor a tényleges páskavacsorára. Ezután a megmentés, újszövetségi értelemben az üdvösség poharánál vezette be Jézus az Úr asztalát, az úrvacsorát: „E pohár amaz új szövetség az én véremben, amely tiérettetek kiontatik." (Lukács evangéliuma 22:20) A negyedik pohár az Istennel kötött szövetségért való hálaadást fejezte ki, hogy Isten elfogadta Izraelt népének (Máté evangéliuma 26:29). Ezután jelentette ki Jézus azt, hogy akkor iszik legközelebb a szőlő terméséből, amikor Isten országa eljön a földre.

Jézus és tanítványai a hagyományhoz hűen a széderestét az ún. Hallél-zsoltárok eléneklésével, Isten dicsőítésével fejezték be. Hátborzongató belegondolni abba, hogy Jézus néhány órával a letartóztatása, szenvedése, majd keresztre feszítése előtt a 118. zsoltár messiási próféciáit énekelte követőivel együtt, tudatában annak, hogy azok mind rá vonatkoznak: „A kő, amelyet az építők megvetettek, szegletkővé lett! Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt! Ez a nap az, amelyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vígadjunk ezen!" (Zsoltárok könyve 118:22-24)

A szenvedő Messiás

Az utolsó páskavacsora elfogyasztása és az Úr asztalának elrendelése után Jézus és tanítványai az Olajfák-hegyére, a Getsemané-kertbe vonulnak. Már éjszaka van, a Názáreti imádkozik és gyötrődik, a halál erőivel viaskodik - míg tanítványai alszanak. Júdás vezetésével érkezik meg a főpapok vallási rendőrsége. Jézust letartóztatják, Júdás csókkal árulja el Mesterét.

A Názáreti első kihallgatására azonnal sor kerül Kajafás és az írástudók, vének előtt. Hamis tanúkat állítanak vele szemben, akik egymásnak ellentmondó vádakat fogalmaznak meg. A kihallgatás végén a főpap kérdésére Jézus jóváhagyja, hogy ő a Messiás, ezért halálra ítélik. A vallási rendőrség megalázza, leköpdösik, arcul verik. Közben Pétert felismeri a főpapi személyzet, hogy a Názáreti követője, ő pedig a híres próféciának megfelelően háromszor megtagadja őt, mielőtt a kakas kukorékolna.

Péntek reggel hat óra körül Jézust megkötözve átadták Pilátusnak, aki a vádakat megalapozatlannak tartotta, ezért szabadon akarta bocsátani. Júdás, miután látta Jézus elítélését, megbánta tettét, a harminc ezüstöt a főpapok elé dobta, majd felakasztotta magát. A pénzért mezőt vettek temetkezési helyül az idegenek számára: ez a nevezetes Vérmező. Pilátus, miután megtudta, hogy Jézus galileai, Heródeshez küldte, aki szerette volna rávenni a Názáretit, hogy csodát cselekedjen előtte. Miután e szándéka meghiúsult, ő is megalázta, és visszaküldte Pilátushoz.

A római helytartó ezután is szeretett volna kimaradni Jézus peréből. De végül a főpapok által manipulált tömeg Jézus he­lyett Barabás szabadon bocsátását követelte. A korabeli szokás szerint Pilátus megmosta kezét, így határolódott el a döntéstől; de ennek ellenére Jézust megostoroztatta és kiszolgáltatta a római katonáknak, akik bíborba öltöztették, fejére töviskoronát tettek, kezébe nádszálat; arcul verték és köpdösték, kicsúfolták, majd a kivégzés előtt felöltöztették saját ruhájába.

Az ún. „keresztúton" a kürénéi Simon vitte Jézus után kivégzőeszközét. A Názáreti Jézust a Koponya helyén (Golgotha) feszítették keresztre két rablóval együtt délelőtt kilenc órakor. Jézus imádkozott gyilkosai bűnbocsánatáért, akik elosztották ruháit, köntösére pedig sorsot vetettek. A kereszten felirat is olvasható volt, amely tartalmazta kivégzésének okát héber, görög és latin nyelven: „A Názáreti Jézus, a zsidók királya". Mirhás borral kínálták, de visszautasította. Amikor haldoklott, akkor is szidalmazták és gúnyolták az ott lévő főpapok, katonák, az egyik megfeszített rabló és a tömeg. Kivégzését végignézte anyja és néhány követője is.

Déltől délután három óráig teljes sötétség borult a földre. Három órakor Jézus, miután így imádkozott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?", szellemét-lelkét az Atyára bízta. A Templom kárpitja ekkor középen kettéhasadt. Jézus Krisztus lelke és szelleme először lement a paradicsomba, majd a sötétség helyére, a pokolba is. A halálát kísérő jelenségek hatására egy római százados és számos ember megtért. A kereszten függő Jézus csontjait a katonák azért nem törték össze, mert már halott volt a sábbát beköszönte előtt. De az egyik katona a holttest oldalába döfte a lándzsáját, ahonnan vér és víz jött ki.

Arimathiai József még a sábbát beállta előtt bement Pilátushoz, és elkérte tőle Jézus testét. Nikodémus, az „éjszakai tanítvány" pedig illatos kenetet hozott, Jézus testét lepedőkbe tekerték, és egy gazdag ember sírjába helyezték, ami által beteljesedett Ézsaiás próféciája, amit a szenvedő Messiásról prófétált (Ézsaiás könyve 53:9).

A húsvét üzenete

Az Újszövetség egyértelműen állítja, hogy „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus megáldoztatott érettünk" (Korinthusiakhoz írt 1. levél 5:7); tehát Jézus az Isten báránya, aki a világ bűnei miatt adta életét engesztelő áldozatul, hogy az emberek elkerülhessék Isten ítéletét, az örök kárhozatot. Helyettünk sújtotta Őt Isten haragja. Áldozatának akkor van hatása, ha személyesen elfogadjuk őt engesztelő áldozatunknak, és hiszünk a vérében, hogy az által Isten bűnbocsánatot ad a megtérő embernek. A keresztény bibliaértelmezés szerint az ószövetségi páskabárány Jézus Krisztusnak az előképe. Jézus szenvedésével és halálával beteljesedett az engeszteléssel szemben támasztott isteni követelmény, s így minden ember számára megnyílt az út az Istennel való megbékélés felé.

Szombaton Jézus teste a sírban pihent, míg a lelke-szelleme a Hádészban (Seolban) volt. A főpapok a sírt őrizet alá helyeztették. Niszán 15-e volt, a kovásztalan kenyerek ünnepe.

Ez az ünnep hét napig tartott 15-e és 21-e között, sábbáttal kezdődött és fejeződött be. Ezeken a napokon a kovász tilalma volt érvényben: tilos volt enni, még birtokolni is. A kovász a Bibliában a bűnt jelképezi. Jézus teste kovásztalan volt, mert nem lakozott benne bűn. Mentes volt a rothadás és a halál átkától („...nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson" - Zsoltárok könyve 16:10b). Jézus testét az igaz embereknek kijáró tiszteletadással gazdag ember sírjába helyezték, nem úgy, mint a rablókét, akiknek teste a városon kívüli szemétdombra került. Az Újszövetség tanítása szerint, akik Jézus Krisztussal közösségben vannak, azok a kovásztalan kenyerek ünnepében élnek újjászületésük után. Személyes erkölcsi feladatuk az, hogy kutassák föl és távolítsák el életükből a „régi kovászt", és „új tésztává" legyenek, vagyis kovásztalan kenyérré, mert - mondja Pál apostol - egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja. Az apostol következtetése: „Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában." (Korinthusiakhoz írt 1. levél 5:8)

Jézus és az első zsenge feltámadása

Jézus feltámadása niszán 16-án, vasárnap a kora reggeli órákban történt, vagyis az ószövetségi első zsenge ünnepén. Az örömhírt az Úr angyala először az asszonyokkal közölte, akik a sírt üresen találták. Az első zsenge ünnepe a kovásztalan kenyerek ünnepének második napjára esik, amikor is Jézus lelke-szelleme feljött a Seolból, és egyesült a testével úgy, hogy abban minőségi változások következtek be. Az első zsenge ünnepén kezdődött el az aratás egy kéve árpa learatásával, melyet bottal kicsépeltek, majd a magot megpörkölték, szélben megrostálták, azután megszitálták. A lisztet olajjal keverték össze, majd ezt meghintették kevés tömjénnel. A zsengét meglengették az Úr előtt.

A szertartásnak több célja is volt: egyrészt Istennek adták a dicsőséget a termésért; másrészt az Istennek adott áldozat garanciát és reménységet jelentett a termény sikeres betakarításához; emellett ezen a napon kezdődött el a héthetes (49 napos) visszaszámlálás a hetek ünnepéig.

Az első zsenge ünnepe akkor teljesedett be, amikor Jézus halhatatlan és romolhatatlan testtel maga mögött hagyta a poklot és a sírt. Ahogy egy kévében több kalász van, Jézus föltámadásával egy időben több ószövetségi szent is föltámadt a halálból: „A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek a teste feltámadt. És kijővén a sírokból, a Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelenének." (Máté evangéliuma 27:52-53)  Ezt az eseményt nevezi Pál apostol a feltámadás első szakaszának, amikor ezt írja: „Első zsenge a Krisztus." (Korinthusiakhoz írt 1. levél 15:23) Jézus feltámadása az egész emberiség feltámadása számára garancia, és egyben reménység is. A feltámadás az aratáshoz hasonlóan két részből áll: a magból és a pelyvából, vagyis az igazak és a gonoszok föltámadásából, amint azt már Dániel próféta is előre jelezte.

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás történetét többek között az teszi egyedülállóvá és különlegessé, hogy hisz a feltámadásban, az örök üdvösségben és kárhozatban. Feltámadása után Jézus csak tanítványainak jelent meg, hiszen a világ elutasította őt. A feltámadás eseményének szemtanúit, az őröket a főpapok hazugságra vették rá, hogy azt híreszteljék: Jézus testét tanítványai ellopták a sírból. Az ezzel kapcsolatos polémia a mai napig is tart. Jézus feltámadásának hiteles tanúiként a keresztények a következő személyeket fogadják el: a temetőbe kimenő asszonyokat, Mária Magdolnát, Máriát (János és Jakab apostol anyját), Johannát és Salomét. Utánuk az Emmauszba igyekvő két tanítványnak jelent meg még vasárnap; majd Péternek; aztán még ugyanaznap este tíz apostolnak. Egy hét múlva Tamásnak; majd Péternek, Jánosnak, Jakabnak, Natanaélnek, Tamásnak és még két tanítványnak Galileában; aztán ötszáz embernek egyszerre; majd a másik Jakabnak (saját féltestvérének); és végül Saulnak, a későbbi Pál apostolnak.

A feltámadással bekerült az új világ alapja a régi világrendszerbe. Azóta zajlik a kettő közötti kozmikus konfliktus, melynek kimenetelét véglegesen a Názáreti Jézus Krisztus visszajövetele és a feltámadás soron következő szakaszainak megvalósulása, valamint a nemzetek ítélete és az örök ítélet fogja eldönteni. Addig is a Názáreti tanítványainak küldetése az, hogy ezt az élő reménységet őrizzék és hirdessék a nemzeteknek.