Keresztény klub

Akik megrázták Angliát

13 éve | [Törölt felhasználó] | 3 hozzászólás

A metodista ébredés

A 18. századi metodista ébredés bizonyos módon a pietizmus angliai változata volt: a főáramú protestantizmus, ez esetben az anglikán egyház megújulási mozgalmaként indult. Az alapítók, John és Charles Wesley – akiknek a megtérésében meghatározó volt a herrnhuti morva keresztények szerepe – nem akarták, hogy mozgalmuk valaha is elszakadjon Anglia Egyházától, noha ez végül mégis bekövetkezett. George Whitefield, a Wesley fivérek közeli barátja és egy ideig munkatársa viszont a kálvini puritanizmus színeit vitte a mozgalomba.

Balról jobbra: John Wesley, George Whitefield és egy prédikáció a szabad ég alatt.

A 18. század elején Európa sok nemzetében irigy szemmel néztek Angliára. Montesquieu, aki 1729-ben utazott az országba, így összegezte benyomásait: „Anglia a világ legszabadabb országa. Egyetlen köztársaságot sem ismerek, amely hozzá hasonló volna. Szabadnak nevezem, mert az uralkodó személyét ellenőrzik, hatalmát korlátozzák, és nincs módja rá, hogy bárkinek bármi sérelmet okozzon.”
A felszín alatt azonban a társadalmi és erkölcsi közállapotok rendkívüli beavatkozás után kiáltottak Angliában. Az ország egyre izmosodó áruforgalmában alapvető szerepet játszott a rabszolga-kereskedelem, amelynek fellendítését minden kormány fontos politikai programnak tekintette.
Egy korrajz szerint „úgy tűnt, az egész lakosság tivornyákban tobzódik”. „Egy pennyért ittas, kettőért holtrészeg. Ha kidőltél, van alád szalmánk” – hirdette a vendégcsalogató felirat a kocsmák bejáratánál. A színház sokkolóan közönséges és züllött volt, Wesley szavaival „a színpad obszcenitása teljes romlottságtól bűzlött”, a kor irodalmát mai mércével is kemény pornónak bélyegeznék. A poligámiát és a homoszexualitást nem tartották bűnnek, burjánzott az erőszak. Kegyetlen és brutális sportoknak hódoltak, mint amilyen a medvék és bikák ingerlése vagy a kakasviadal volt. Vad és gyakran halálos kimenetelű ökölvívást űztek, amelyben még nők is részt vettek.
Mindeközben az egyház aludt – egy vélemény szerint az anglikánok és a század elejére megfáradt nonkonformisták legalább egy ponton egyetértettek: hogy „békén hagyják az ördögöt, és kisujjukat se mozdítják a lelkek megmentéséért”. A fordulat egy jólvasalt anglikán lelkésznek és baráti körének színrelépésével érkezett el.

Wesley ifjúkora

Whitefield legalább heti negyven-ötven órát töltött a pulpitusnál, munkatempóján egész életében nem változtatott.

John Wesley 1703. június 17-én látott napvilágot az epworthi parókián, Samuel és Suzanna Wesley tizenötödik gyermekeként. Mindkét ágon sok vihart látott puritán ősöktől származott, apai dédapját és nagyapját meg is fosztották lelkészi állásuktól. Samuel mégis visszatért az államegyház kebelére Oxfordban, ugyanakkor megőrizte atyái harci szellemét. A feleség, Suzanna már tizenhárom évesen, teológiai megfontolásból (!) szakított a szigorú kálvinizmussal. Kettejük közül a rendkívüli életerővel megáldott és igen istenfélő anya volt nagy hatással John fejlődésére, testvérei között is különös gonddal nevelte. A leendő ébredésben öccse, Charles is nagy szerepet játszott – 1729-ben ő alapította meg a „Szent Klub”-nak csúfolt társaságot az Oxfordi Egyetemen, amelynek azután János állt az élére. Ez a társaság kirítt a feslett erkölcsű oxfordi közegben: Istenhez próbált közeledni. Rendszeresen úrvacsoráztak, így a „szakramentalista”, gyakori Szentírás-tanulmányaik miatt pedig a „Biblia-moly” gúnynevekkel illették őket. Végül a „metodista” ragadt rajtuk, mert az egyetem tanulmányi szabályzatának is eleget akartak tenni.
Charles meghívására csatlakozott hozzájuk az ifjú George Whitefield, akiből azután minden idők legékesszólóbb angol prédikátora vált – ők hárman lettek a közelgő ébredés oszlopai Angliában. Ám ezek a buzgó és nagyon vallásos fiatalemberek most még mit sem tudtak az újjászületés titkáról.

Herrnhuti befolyások

Whitefield számára 1735 volt a nagy felfedezés éve, a „Szent Klub” tagjai közül elsőként. Sok frusztrált keresés után végre birtokba vette az üdvösség és a bűnbocsánat ajándékát. Örvendezve írta rokonainak: „Úgy találtam, valóban létezik újjászületés.” Hamarosan már híres prédikátor, amikor a Wesley testvérek még ismeretlenek.
Ugyanebben az évben John és Charles Wesley Amerikába utaztak missziós munkára. Az út előtt anyjuk e szavakkal bátorította őket: „Ha húsz fiam lenne, és mind elmenne ugyanígy, örülnék neki – még akkor is, ha soha többé nem látnám őket viszont.” Az úton felfigyeltek egy huszonhat fős csoportra. A Herrnhutból érkező telepesek a legalantasabb munkát is zokszó nélkül elvégezték a fedélzeten, tűrték a többiek lekezelő bánásmódját, és amikor az óceán közepén viharba kerültek, a bátorságukkal is kitűntek. Míg az angolok rémülten kiáltoztak, ők nyugodt lélekkel zsoltárokat énekeltek. „Ti nem féltetek?” – kérdezte később John a vezetőjüket, és ezt a választ kapta: „Nem, és az asszonyaink és gyermekeink sem félnek a haláltól.” Ez volt Wesley-ék első találkozása morva keresztényekkel, amelyet továbbiak követtek.

Whitefield kinyomtatott prédikációi ezrek kezébe jutottak el.

A küldetésük azonban csalódással ért véget. A kolónia kormányzata igényt tartott a szolgálatukra, de azt nem az evangélium hirdetésében látták. Charles személyi titkár lett James Oglethorpe, Georgia állam alapítója és kormányzója mellett, de megrágalmazták a háta mögött, ami megrontotta a kapcsolatot, és hazatért Angliába. John, aki lelkészi megbízást kapott, még egy évig maradt, de az ő működése is kudarcba fulladt. Fölismerte, hogy híjával van valaminek, ami nélkülözhetetlen lenne a szolgálathoz: „Amerikába mentem, hogy megtérítsem az indiánokat – panaszkodott –, de engem, nyomorultat ki fog megtéríteni?” A levert kedélyű fivérek otthon egy másik herrnhuti vezetővel találkoztak, Peter Böhlerrel. A vele folytatott beszélgetések meggyőzték őket arról, hogy nincs valóságos hitük. 1738 májusában végre megtörtént a csoda: előbb Charles, majd három nappal később John is rábízták magukat Krisztusra, és megtapasztalták bűneik bocsánatát.
1738 nyarán John Wesley három hónapot töltött Németországban, Nikolaus Zinzendorf herrnhuti közösségében. Ez az időszak nagy segítséget nyújtott számára, hitében megerősödve és fontos tapasztalatokkal tért vissza Angliába. 1739-ben már John Wesley is valami új, menny inspirálta agresszív tűzzel telt meg, és követte barátját, George Whitefieldet az evangélium hirdetésében. Már nem vártak arra, hogy a bűnösök eljöjjenek hozzájuk – ők jártak mindenütt a nyomukban.

Mennyei üstökös

Whitefield ekkor már évek óta erőteljesen hirdette az evangéliumot. 1736-ban, egy évvel az újjászületése után lépett ki először, szülővárosában, Gloucesterben. A következő év folyamán végig nyilvános istentiszteleteken prédikált, főként Bristol és London zsúfolásig megtelt templomaiban.
Hetente legalább tucatnyi alkalommal prédikált, negyven-ötven órát töltött a pulpitusnál, munkatempóján egész életében nem lassított. Egyes kutatók szerint a „Szent Klubból” származók közül Whitefieldnek volt a legtisztább látása az újjászületésről. Egész szolgálata a János evangéliuma 3:7 üzenetére összpontosított: „Szükség néktek újonnan születnetek!”
Amint az egyre hangosabban méltatlankodó klérus becsapta előtte a templomajtókat, a szolgálatában új fejezet kezdődött: szabadtéri evangelizációba fogott. Mintha valami mágneses erőtér vette volna körül, a személyisége tömegeket vonzott. Amikor a Bristol környéki Kingswoodban kezdett igét hirdetni, első alkalommal kétszáz szénbányász hallgatta, akiket a társadalom barbár állatoknak tekintett, és akiket a hivatásos klérus is nagy ívben elkerült. Néhány nappal ezután a hideg télben már négyezren, harmadszorra tízezren gyűltek köréje. Moorefieldi látogatása előtt figyelmeztették, onnan nem jön haza élve. Moorefield volt London aljanépének a gyülekezőhelye, ahol a vásárosbódék, cirkuszi és ökölvívósátrak rejtekén mindenféle sportnak és kedvtelésnek hódoltak – kuruzslók, csavargók és zsebtolvajok Mekkája. Vagy húszezren hallgatták nagy figyelemmel. A prédikáció másfél órája alatt félelmetes csend uralkodott, utána pedig százával tértek meg az emberek. Hasonló színhelyeken mindez megismétlődött, ahol valami csőcselék összeverődött, ott Whitefield is megjelent. A korabeli híres mondás szerint abban a harcban, amelyet Isten folytat a lelkekért, az apostolok ideje óta senki sem ért el annyi eredményt oly kevés által, oly sok akadállyal szemben és olyan rövid idő alatt, mint George Whitefield.
De nem csak a prédikált ige hatott így. „Istennek kedves volt, hogy sokakat megáldjon kinyomtatott prédikációim által – mondta Whitefield. –Ezrek kezébe jutottak el ezek; az emberek megvilágosodást nyernek, és sokan felépülnek legszentebb hitükben.”

A mozgalom szárnyra kap

Hamarosan John Wesley is az ébredés központi alakja lett, alig több mint egy évvel a megtérése után. Valójában ma sokkal többen ismerik a nevét, mint a rendkívül dinamikus evangelistáét, Whitefieldét. Wesley nemcsak az evangéliumot hirdette, hanem az ébredés apostolaként az újjászületettek hitben való meggyökerezéséről is gondot viselt, és egyházszervezeti kérdésekben is ő hozott döntéseket. Később így vallott egyháztörténelmi szerepéről: „Isten szinte észrevétlenül vezetett, minden előzetes terv és szándék nélkül.”
Eleinte ott szolgált, ahová az anglikán klérus meghívta, de nem szívesen szólt önelégült keresztényekhez, és sokszor nem is hívták meg másodszor. Néhány évvel később az Oxfordi Egyetemen a legszelídebb hangon prédikált, azonban olyan nyílt őszinteséggel, hogy mégis megfagyott körülötte a levegő. Többé nem tanított Oxfordban, bár még idős korában is nagy szeretettel és hálával emlegette az intézményt, amelynek sokat köszönhetett. 1739-ben már csak hét templomban engedték beszélni, és felszabadult idejében elkezdhetett olyan rétegek elérésén munkálkodni, amelyeket az anglikán egyház képtelen volt megszólítani.
Azonban Wesley számára – merőben más egyéniség lévén – óriási kilépést jelentett, hogy kövesse Whitefieldet a szabadtéri prédikálásban. A benne rejtőző pedáns teológus gyűlölte a zajt és a zavargást, és csak vonakodva tett eleget Whitefield kérésének, hogy folytassa a bristoli munkát, ahol ő olyan sikerrel prédikált a bányászoknak. Végül legyőzte előítéleteit, amiben nagy segítségére volt a Hegyi Beszédben megtalált bibliai minta. 1738-ban Wesley eljegyezte magát az üzenettel, 1739-ben pedig a módszerrel, a szabadtéri prédikálással – és a következő fél évszázadban mindkettőhöz hű maradt. Whitefieldhez hasonlóan az ő kilépését is azonnali siker koronázta. Hallgatóságának száma márciusra a kezdeti kétszázról húszezresre növekedett; drámai megtérések történtek.
Legfontosabb szempontja a lélekmentés volt, és ha azt látta, hogy ennek felekezeti formulák vagy más akadályok útját állják, kemény hangot ütött meg. Ha a társadalmi elitnek prédikált, gyakran a szigorúbb prófétai üzenetekhez fordult a Bibliában, például ehhez: „Mérges kígyóknak fajzatai, miképpen kerülitek ki a gyehennának büntetését?” Amikor egyszer megdorgálták emiatt, mondván, hogy a kikötőnegyed söpredéke előtt beszéljen így, és ne előkelő gyülekezetekben, ezt felelte: „A kikötőnegyedben ezt az igét választottam volna: »Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!«”
1739 júniusában Wesley visszatért Londonba. Ekkor már ráérzett a nyíltszíni prédikálás ízére. A 160 centinél alig magasabb, hosszú göndör hajú emberke megjelenése figyelmet parancsolt, s azzal szinte mindig adóztak is neki. Gyakran megtörtént, hogy prédikációja közben a férfiak és nők felkiáltottak, amint Isten Szelleme meggyőzte őket. Olykor belé is fojtotta a szót a kiáltozás, és Isten ereje alatt sokan elterültek a földön. „Mindenfele elvágódtak, mintha villám sújtotta volna őket” – írja naplójában. (Az utókor számára szerencsés módon Wesley minden idők egyik legszorgosabb naplóírója volt, bár rejtjelekkel írt naplókat is hátrahagyott, amelyeket csak nemrégiben sikerült megfejteni.)
Charles Wesley mindig elismerte bátyja elsőségét Isten munkájában, bár kertelés nélkül értésére adta, ha helytelenített valamit (John kifejezetten igényelte az őszinteséget munkatársai részéről). 1756-ig ő is országszerte prédikált, elsősorban mégis a mozgalom zsoltárosaként emlékeznek ma rá, akinek több mint 6500 himnusza közül sokat mindmáig énekelnek.

Az Első Nagy Ébredés

1739 augusztusában Whitefield Amerikába utazott, miután az előző évben már három hónapot töltött Georgiában. Merész hittel érkezett meg Philadelphiába: Isten használni fogja őt abban, hogy a tizenhárom elszórt kolóniát egyetlen istenfélő közösséggé kovácsolja. Várakozásában nem is csalatkozott, megérkezése felszította annak az ébredésnek a lángjait, amely még 1734-ben kezdődött egy northamptoni pásztor, a legnagyobb amerikai puritán teológusnak tartott Jonathan Edwards szolgálata nyomán. Whitefield minden lehetséges alkalmat megragadva százezreknek prédikált, miközben arra is volt gondja, hogy árvaházat alapítson. 1740 őszén hathetes körutat tett Új-Angliában, és forgószélszerű szolgálata az amerikai kolóniák történetében megtapasztalt legnagyobb ébredéshez vezetett, amely az Újvilág egyháztörténetébe Első Nagy Ébredés néven vonult be.
Bostonban a jó hírt szomjazók tömege hamar kinőtte a templomok befogadóképességét, és Whitefield angliai módszerét követve a szabadban prédikált. Az ébredés tizennyolc hónapon át hasonló sikerrel folytatódott New Yorkban, New Jersey-ben, Pennsylvaniában, Marylandben és Virginiában is. Bostoni búcsúprédikációjára hozzávetőleg húszezren jöttek el, többen, mint amekkora a város akkori lélekszáma volt.
A felekezeti korlátok ledőltek, és a megújult közösségek addig szokatlan gonddal vállalták fel az evangélium hirdetésének ügyét. Egy David Brainerd nevű férfi – maga is az ébredés gyümölcse – különösen hathatósan szolgált az indiánok között.
Az ébredés a felsőoktatásban is új lendületet adott; Whitefield a Harvardon és a Yale-en is prédikált, Princeton pedig már az ébredés következtében nyílt meg. A szellemi szabadság egyben a politikai liberalizmus útját is egyengette. Közvetve még az amerikai forradalomhoz és a függetlenségi háborúhoz is hozzájárult, annak ellenére, hogy azt John Wesley határozottan ellenezte, és a kitörésekor sok metodista vissza is tért Angliába. Részben ennek tulajdonítható, hogy az amerikai metodisták már 1784-ben elszakadtak az anglikán egyháztól, és a 19. században a legnagyobb felekezetté váltak a tengerentúlon. Másfelől Anglia Wesley befolyásának köszönhette, hogy a Franciaországból kiinduló vérzivataros események elkerülték az országot – a forradalmi eszmék a brit lakosságot nagyrészt hidegen hagyták.
1741-ben George Whitefield visszatért Angliába, és a következő év második felében öt hónapon át Skóciában szolgált. A hegyoldalakat Istent imádó emberek foglalták el, a levegőben alkalmanként olyan pünkösdi erő vibrált, ami a sokat látott prédikátort is bámulatba ejtette. Egy alkalommal ötvenezren hallgatták; ez volt a Skóciában valaha tartott legnagyobb istentisztelet.
Amerikában tett hét evangelizációs útja és tucatnyinál több skóciai fellépése mellett Írországban, Hollandiában és Bermudán is szolgált. Úgy becsülik, összesen tízmillióan hallották, és legalább egyszer az amerikai kolóniák összlakosságának nyolcvan százaléka.

Az ébredés ára

Wesley nagy hangsúlyt tett a tanítványképzésre. Pályája végén Angliában hétszáz, teljes időben foglalkoztatott metodista prédikátor működött, Amerikában háromszázötven. Amikor számonkérték tőle, hogy miért nem bízza bizonyos anglikán klerikusokra a megtértek gondozását, azt felelte, hogy élő csirkéket nem tehet halott kotlósok alá. Ezek a férfiak igazi hősök voltak, mert Wesley egyetlen elvárást sem támasztott velük szemben, amelynek teljesítésében előbb ő maga ne adott volna példát. Számukra „egyetlen út nem volt járhatatlan, az időjárás soha sem elviselhetetlen, egyetlen szakadék sem túl mély, egyetlen falu sem túlságosan eldugott, a csőcselék kegyetlensége nem volt akadály, és a nélkülözés sem volt visszariasztó.” A vadnyugati határvidék metodista kerületi prédikátorai általában egyedülálló iparoslegények voltak, akik a jég hátán is megéltek. Legendás hírnévre tett szert Wesley amerikai szuperintendánsa, Francis Asbury, akit idősebb korában a tagjait bénító reuma sem kárhoztathatott tétlenségre: szolgálat után kérésére a nyeregbe kötözték, úgy jutott el a következő településre. Minden ingósága elfért a nyeregkápán lógó két zsákjában.
A metodisták törődtek a társadalom perifériájára kerültekkel, a börtönök, az árva- és szegényházak lakóival. Eleinte ez elismerést váltott ki, de később olyan népszerűtlenek lettek, hogy még ezeket az ajtókat is becsapták előttük. 1750-ben írja Wesley egy naplóbejegyzésében: „Eltiltottak attól, hogy Newgate-be [egy börtön] menjünk, nehogy valami gonoszságra ingereljük a rabokat, és Bedlamtól is [egy elmegondozó], nehogy az őrületbe kergessük lakóit.”
Magát Wesley-t még a szülővárosában is eltiltották az igehirdetéstől. Nyugodtan meghallgatta az ítéletet, majd felállt a város korábbi lelkészének, Samuel Wesley-nek a sírjára, és onnan kezdett prédikálni a bűnösöknek. Bár szolgálatukat a hivatásos klérus is elutasította, leginkább mégis azok üldözték őket, akiknek a legnagyobb szükségük volt rájuk. A csőcselék otromba módokon juttatta kifejezésre, ha nem értett egyet a prédikátorok üzenetével – kövekkel, záptojással, rothadt zöldséggel, döglött macskákkal dobálták meg őket, vagy feléjük fordulva végezték el a szükségüket. Két ismert evangelistára, John Cennickre és Howell Harrisra Swindon városában katapultot irányítottak, amelyet a bűzlő árkok tartalmával töltöttek meg. Amikor valamelyiküket célba vették, a másik prédikátor vette át a szót. Még kegyetlenebb eszközöktől sem riadtak vissza, hogy megfélemlítsék őket. Egyes metodistákat megcsonkítottak, asszonyaikról letépték a ruhát, volt, aki az ütlegek miatt elvetélt. Whitefieldet többször megfenyegették, hogy megölik, egy alkalommal, negyvenkét évesen közel halálra is kövezték. Wesley 1743 októberében került közel a vértanúsághoz, és utólag bizonyságot tett, hogy semmi fájdalmat sem érzett, miközben brutális ütések záporoztak rá – most értette meg, hogyan tapasztalhatták ugyanezt a korai vértanúk, a máglya lángjai között is. Végül éppen a csőcselék hangadója indult könyörületre Wesley iránt, kimentve őt az általa fölbujtott tömeg kezéből. Az is megesett, hogy feldühödött hallgatósága elől egy hideg tóba vetette magát, majd újra partra úszott, és folytatta az igehirdetést.

Wilberforce

Wesley-nek az egyház és környezete viszonyában is sikerült megtalálni a hit és a cselekedetek egyensúlyát. Nem táplált illúziókat olyan programok iránt, amelyek az emberek valóságos és személyes megtérését figyelmen kívül hagyva próbálták megjobbítani a társadalmat. De az is elképzelhetetlen volt számára, hogy az újjászületett hívők ne váljanak a szociális igazságtalanság ellen harcoló keresztes vitézekké. Harcot indítottak a rabszolgatartás ellen is – a metodista William Wilberforce parlamenti képviselő küzdelmeinek, amelyeket John Newton, a rabszolga-kereskedőből lett híres prédikátor és mások támogatásával folytatott, egy 2007-ben készült film, a Szabadság himnusza is emléket állít. Wilberforce parlamentáris eszközökkel kivívta a győzelmet, ami Amerikában egy véres polgárháborúba került.
Akiket így hívtak: a két „W”

William Wilberforce parlamentáris eszközökkel sikeresen indított harcot az angol rabszolga-felszabadítás ügyében.

A metodista ébredés kiemelkedő alakjait, Whitefieldet és Wesley-t senki és semmi nem tántoríthatta el Krisztus hirdetésétől. Whitefield hitt az eleve elrendelés kálvini tanában, míg Wesley a holland reformátor, Arminius véleményét fogadta el a kérdésben, amely hangsúlyozta a szabad akarat szerepét a megtérési döntésben. Doktrinális nézetkülönbségeik miatt később elszakadtak, de mindig tisztelettel és szeretettel beszéltek egymásról. Whitefield szó szerint agyonhajszolta magát, és ötvenöt éves korában szervezete felmondta a szolgálatot. 1770. szeptember 30-án halt meg Boston közelében, ott is temették el.
Wesley jóval túlélte őt. Rendkívül fegyelmezett életvitelt követett, Isten kegyelme mellett ennek tulajdonította még öregkorában is jó egészségét. Hatvan éven át hajnali négykor kelt, ötkor pedig már a reggeli műszakba induló munkásoknak prédikált, akiknek csak ekkor volt lehetőségük igehirdetést hallani.
1791-ben végezte be nem mindennapi pályafutását. Életében majdnem 400 ezer kilométert utazott, és 40 ezernél több, a legkülönbözőbb helyeken (egy ízben római katolikus templomban) elmondott prédikáció állt mögötte. Elköltözésekor az általa elindított mozgalom 140 ezer metodista hívőt és 1500 vándorprédikátort számlált.
Calvin Coolidge, Amerika egyik (nem metodista) elnöke mondta róluk: „Amerika a vallási megújulás közepette született – és annak hátterében John Wesley és George Whitefield állt.”

Címkék:

Kommentáld!

Hozzászólások

Surján Magdolna üzente 13 éve

Baptista gyülekezetbe.

Válasz

[Törölt felhasználó] üzente 13 éve

Magdi.
Te melyik gyülekezetbe jársz?

Előzmény

Válasz

Surján Magdolna üzente 13 éve

Bizony, a ma keresztény emberére is ráfárne az "ébredés". Ez ránk vonatkozik, nem azokra, akik nem hisznek Istenben . Már olyan sokminden megszokottá, szinte rutin feladattá vált az egyházakban és sok oda nem illő dolog van, ami nem dicsőíti Istent. Minden megíjulás egy személyből indul el, s ez most rajtunk kell, hogy elkezdődjön. Közel az IDŐ, s tudjuk, hogy a sátán m indent megpróbál, hogy még a "választottakat" is elhitesse! Kell a felfrissülés, kell, hogy többet foglalkozzunk Istennel, az Ő Igéjével és magunkkal is, abban azn értelemben, hogy "megjobbítsuk" a mi útainkat. Kérem ehhez Isten segítségét és azt, hogy a "láthatatlan egyházban" mi is részt vegyünk, ott legyünk, és mutassuk az utat azoknak, akik Isten nélkül élnek ebben a világban. Ez a hívő ember feladata és kötelessége!
Üdv.:Magdi

Válasz

Új hír

Hírek szerkesztése

Közösségben Mindenben