Irán vezetői harminc éve sikeresen vezetik félre a nyugati hatalmakat – állítja David Menashri, a Tel Aviv-i Egyetem Iráni Tanulmányok Központjának igazgatója. A Khomeini-féle forradalom örökösei azonban mára egymással is szembekerültek. A síita iszlám eddig megbonthatatlannak hitt egységén repedések keletkeztek. Kérdés, hogy a felgyorsított iráni atomprogram árnyékában van-e idő kivárni, amíg az ajatollahok rendszere magától összeomlik?

A vitatott júniusi iráni elnökválasztás után zavargások törtek ki, majd ezek abbamaradtak. Keletkeztek-e repedések a mullahok rendszerén, és ha igen, milyen mélyek?

- A felszínen ma már nyugalom van. Úgy tűnik, hogy a kormány képes volt visszaszorítani az utcára kivonuló fiatalokat. A felszín alatt azonban nagy a mozgolódás. Irán olyan ország, ahol nagy hagyománya van annak, hogy a nép beleavatkozik a politikába. Márpedig az ilyen népi megmozdulások rendkívül kiszámíthatatlanok. Az utolsó pillanatokig sem lehetett előre látni a francia, az orosz forradalmat, és a Szovjetunió felbomlását sem. Az iráni rendszerváltás egy nap bizonyosan megtörténik, de azt nem tudjuk, mikor. Ma még úgy tűnik, hogy a társadalmi változások csak lassan mennek végbe.

Miért gondolják, hogy mégis történni fog valami?

- Az iráni forradalom lényege nem az volt, hogy vissza kell térni az iszlámhoz, hanem az, hogy meg kell oldani az emberek problémáit. Khomeini ajatollah azzal az ígérettel kezdte, hogy politikája által jobb lesz az emberek élete. Ha most, harminc évvel később Teheránban megkérdezik az utca emberét, hogy elérték-e ezeket a célokat, azt fogja válaszolni, hogy nem. Az emberek két dolgot akartak: szabadságot és kenyeret, vagyis szabadságjogokat és jólétet. Ezekért küzdöttek, és még mindig nem érték el. Az óriási olajbevételek ellenére az irániak ma nem élnek jobban, mint harminc évvel ezelőtt, és nincs nagyobb szabadság sem Iránban, mint akkor. Ez nyilvánvalóvá vált júniusban Teherán utcáin.

A felszín alatt tehát az emberek neheztelnek, kiábrándultak és dühösek. A repedések mélyek. Azt azonban nem állítanám, hogy annyira mélyek, hogy holnapra minden szétesik. A rendszernek ugyanis három fő támasza van. Először is az, hogy úgy tesznek, mintha Isten nevében beszélnének. Azt hiszik, pontosan tudják, mi Allah akarata. Másodszor, ha Isten akarata nem lenne elegendő, akkor ott van a katonai erő, a Forradalmi Gárda. Harmadszor pedig a rezsim levonta a forradalom tanulságait, azaz nem akarják megengedni az ellenzéknek, hogy azt tegyék velük, amit ők tettek a sahhal.

Ezzel együtt a rezsim már nem ugyanaz, mint ami két hónapja volt. Mostanáig a forradalomra hivatkoztak, amely az erkölcsön, a spiritualitáson és az ideológián alapult. Ma viszont a fegyverek hatalmán alapszik.

Hamenei ajatollah, a legfőbb iráni vezető korábban mindig a politikai frakciók fölött állt. Válság idején előlépett, és megbékéltette a szemben álló táborokat. Most viszont az egyik fél mellé állt, így elveszítette azt a képességét, hogy az egész iráni népet képviselje. Kisstílű politikus lett, és nem spirituális vezető.

A nagy népi elégedetlenség azonban nem hiszem, hogy elegendő a rendszerváltáshoz. Ezt még Muszavi sem követelte. Harminc éve Khomeini pontosan tudta, mit akar. „A sahnak távoznia kell", „az iszlám a megoldás" - ilyen egyértelmű követelései voltak. Muszavi azonban csak 30-40 százalékban akarja megváltoztatni a társadalom szerkezetét. Forradalmi mozgalmat azonban nem lehet mérsékelt szlogenekkel vezetni. Egyértelmű útmutatásra van szükség. Muszavi viszont nem mondta azt, hogy Hameneinek mennie kell. Pedig sokkal nehezebb a rendszeren belülről reformálni, ahogy Muszavi akarja, mint az egészet megváltoztatni.

Iráni ellenzékiektől azt hallani, hogy a regnáló rezsim is erősen megosztott. A Forradalmi Gárda már kicsúszott a vezetés irányítása alól, és kész akár puccsal is átvenni a hatalmat.

- Valóban nagy a megosztottság. Ráadásul a papságon belül is nagy az elégedetlenség. A legbefolyásosabb ajatollahok nem követik Hamenei filozófiáját. A nagy kérdés - és ezt én sem tudom megválaszolni -, hogy ki irányítja ma ténylegesen Iránt. Az alkotmány és az iszlám hagyományok értelmében Hamenei. De valószínűleg nem az ő kezében összpontosul minden hatalom. Sietett Ahmadinezsád pártjára állni, és ez arra utal, mintha valaki őt is mozgatta volna. Ahmadinezsád, a Forradalmi Gárda vagy valaki más? Ezt nem tudni.

Az iráni ellenzékiek azt fájlalják, hogy a júniusi megmozdulások idején a világ közönyös maradt. Van, aki szerint a jövőben egyszer majd egy amerikai elnöknek bocsánatot kell kérnie azért, hogy Washington passzív maradt, mint ahogyan az 1956-os magyar forradalom miatt már bocsánatot kértek.

- Obama elnök a párbeszéd ígéretével került hatalomra. Ezen felbátorodva az iráni fiatalok az utcára vonultak, mondván, az amerikai elnök törődik az emberi és polgári jogokkal. Obama azt mondta: Yes, we can. Az iráni fiatalok erre azt gondolták, hogy igen, mi is meg tudjuk tenni. Amikor viszont kimentek az utcára, és azt várták, hogy Washington támogatja őket, Obama nem volt a helyén. Persze az nem segített volna, ha Obama keblére öleli az iráni ellenzékieket. Jót tett volna viszont, ha a megfelelő időben nyilatkozik az emberi jogokról. Ráadásul 1953-ban Amerika beavatkozott, és az rosszul sült el. 1978-79-ben nem avatkozott be, és az is rossz volt. Most, amikor az irániak Washingtonra vártak, nem jött jelzés. Amikor pedig az elnök megszólalt, már késő volt. Pedig válság idején az időzítés rendkívül fontos.

Az elmúlt harminc évben Irán a muzulmán ébredés zász-lóvivője volt. Világszerte nagy hatással volt a radikális mozgalmak megerősödésére. Most, hogy repedezik a rendszer, ez azt jelenti, hogy az iszlám is meggyengült?

- Igen, a radikális politikai mozgalmak, amelyeket a Hezbollah és Hamenei képvisel, jelentősen meggyengültek, mégpedig azért, mert azt hirdették,  hogy az iszlám a megoldás. A Hamasz, a Hezbollah és társaik még mindig ezt állítják, az iráni emberek azonban már feltették a kérdést, hogy tényleg az iszlám-e a megoldás. Eltelt harminc év, és nem ment végbe a dominóeffektus. Nem változtak meg egymás után a rendszerek az iráni forradalom mintájára, és a politikai iszlám fő üzenete is jelentősen meggyengült, mivel nem sikerült bebizonyítani, hogy az iszlám a megoldás. Az emberek szívébe, érzelmeibe azonban az iszlám vallás rendkívül erősen bele van ágyazva.

Nagy különbség lehet a kormányok és népeik között. Amikor egy kormány észleli az iszlám veszélyt, és megvannak az eszközei a muzulmán radikalizmus elleni küzdelemhez, az iszlamizmus az emberek körében megerősödhet. Sok országban, ahol a kormány Amerika-barát, a nép Amerika-ellenes. Ahol pedig a kormány Amerika-ellenes, mint például Iránban, az emberek nem gyűlölik Amerikát.

Az iráni politika nem következetes, bár igyekeznek kihasználni minden adódó lehetőséget. Miután Libanon összeomlott, odavitték a Hezbollahot. A Palesztin Hatóság összeomlása pedig lehetővé tette számukra, hogy a Gázai övezetben meg­erősítsék a Hamaszt. Egyiptomba, Szaúd-Arábiába, Kuvaitba viszont már nem exportálják forradalmukat. Az olyan országokban is rendkívül pragmatikusak, ahol vannak érdekeltségeik. Ha például Csecsenföldön egy muzulmán csoport fölkel, akkor az irániak nem támogatják, mert nem akarnak Moszkva ellenségeivé válni. Inkább a palesztinokat támogatják. Idén nyáron mozgolódtak a kínai muzulmánok. Erről semmit nem lehetett olvasni az iráni újságokban, hogy támogatták volna őket. Az iszlám nagy zászló­vivő­jének tartott Irán sem mond semmi érzékeny dolgot azokban az országokban, ahol egyébként érdekeltségei vannak.

Miért Izraellel szemben a leghangosabbak?

- Ideológiailag szemben állnak Izraellel, és semmi gyakorlati okuk nincs arra, hogy megváltoztassák politikájukat. Az Izraellel szembeni ellenségességük ugyanis az iszlám rezsim lényegét képezi. Bármely muzulmán vezetőnek, aki az iszlám világ vezére akar lenni, az iszlám zászlaját kell lengetnie. Ha gazdasági nehézségek támadnak otthon, azt tudja mondani, hogy mi az iszlám ügyéért szenvedünk. Izrael is egyfajta eszköz a számukra, hogy a közvélemény elégedetlenségét el tudják fordítani a belső problémákról. Ott könnyű hősnek mutatkozni. Ha viszont a határaikon történik valami, ott már jóval nagyobb érzékenységet tanúsítanak. Izraellel nincsenek közös határaik, a Hamaszon és a Hezbollahon keresztül harcolnak Izrael ellen.

Úgy hírlik, hogy a síita iráni fenyegetés miatt a szunnita arab országok - például Egyiptom és Szaúd-Arábia - titokban támogatják Izraelt Iránnal szemben. Félnek ugyanis egy síita atombombától.

- Így van, ha ma megkérdezzük a mérsékelt arab országokat, Egyiptomot, Jordániát vagy Szaúd-Arábiát, hogy ki az ellenségük, azt fogják válaszolni, hogy Irán, és nem Izrael. Két hónapja izraeli hadihajók keltek át a Szuezi-csatornán. Az egyiptomiaknak nyilvánvalóan nem volt könnyű ezt megengedni, de megtették, mert ez jelzés volt Iránnak. A mérsékelt szunnita országok egyetértenek abban, hogy azonosak az érdekeik, ha Iránról van szó. Úgy vélem, Izraelnek is meg kellene ezt értenie, és az arab országokkal összefogva kellene megoldani ezt a problémát.

A szunnita arab országok valóban felismerték, hogy közös ellenségük van Izraellel. Ahhoz azonban eddig még nem voltak elég bátrak, hogy nyíltan mellénk álljanak. Inkább ránk várnak, hogy Izrael tegyen valamit az iráni atomprogram ellen. Pedig Szaúd-Arábia jobban fél az iráni atombombától, mint Izrael. ők ugyanis nagyon közel vannak Iránhoz.

Amikor Obama elnök év elején elfoglalta hivatalát, rendkívül ambiciózusan fogott hozzá a közel-keleti konfliktus megoldásához. Sokak szerint azonban hiba volt abból kiindulni, hogy a Közel-Keleten minden mindennel összefügg, és összekötni Irán kérdését az izraeli-arab konfliktussal.

- Washingtonnak nem kellene Iránt az izraeli-arab konfliktus részeként kezelnie. Ezzel ugyanis megemelné Irán státusát. Az Egyesült Államoknak egyértelművé kellene tennie, hogy nincs kapcsolat az iráni atomprogram és a palesztin, illetve szíriai probléma között. Ezek teljesen különböző kérdések. Iránnak legitimek az érdekei Afganisztánban, Irakban, a Perzsa-öbölben. Ezekbe beleszólhat, de nincs szerep számára, amikor Izrael és a palesztinok, Szíria, illetve Libanon kérdéséről van szó.

Obama elnök szeptember végéig adott határidőt Iránnak arra, hogy bizonyítsa: készen áll a Nyugattal folytatott konstruktív párbeszédre.

- Az elmúlt években már rengeteg határidőt szabtak Iránnak, de egyiket sem vették komolyan. Egyetértek azonban Obama elnök párbeszédre törekvő politikájával. Még akkor is, ha nem hiszek abban, hogy a dialógus meghozza gyümölcsét. A párbeszédhez ugyanis két előfeltétel kell. Vagy adunk egy világos határidőt, ameddig tárgyalunk, vagy pedig el kell fogadniuk az irániaknak, hogy a párbeszéd ideje alatt nem folytatnak urándúsítást.

Az irániak eddig rendkívül furfangosan és csalárd módon félrevezették az egész világot. Ez alkalommal viszont egyértelművé kellene tenni az irániak számára, hogy ez nem egy vég nélküli játék. A helyzet rendkívül bonyolult. Az új iráni kormánynak nincs meg az a legitimitása, ami régebben megvolt. Az Egyesült Államoknak és Európának le kell vonnia a múlt tanulságait, és rábírni az irániakat, hogy egyértelmű és határozott választ: igent vagy nemet adjanak a feltett kérdésekre.