Eltiprás és behálózás Ateista egyházpolitika Magyarországon a Rákosi- és Kádár-korszakban

A keresztényüldözések története (39. rész)

A második világháborút követő években a kommunista párt totális hatalom kiépítésére törekedett Magyarországon, a megszálló szovjet fegy­veres erők hathatós támogatásával. Bolsevik mintára ateista állam felépítése volt a cél, amelyben semmi helye nem volt a keresztény hitnek és az egyhá­­zak­­nak. A lakosság túlnyomó többsége azonban 1945-ben még valamelyik felekezetnek volt a tagja, az egyházak széles ­körű szervezeti bázissal, kiterjedt intézményrendszerrel és számot­tevő gazdasági erővel rendelkeztek, sőt a felnövekvő fiatalok nagy részének oktatását is kezükben tartották. A kommunista párt nem tétovázott az egyházak teljes felszámolást célzó támadássorozat megindításával.

Az első jelentős csapást 1945 tavaszán mérték az egyházakra a földreformmal. Ezzel a felekezetek anyagi bázisát rendítették meg, hiszen a földeket kárpótlás nélkül vették el. Az intézkedés fő kárvallottja a római katolikus egyház volt, amely 862 ezer holdas hatalmas birtokállományának több mint kilencven százalékát elvesztette. A református egyház 102 ezer holdjának mintegy felét sajátították ki.

Hat év múlva a felekezetek a megmaradt földjeiket is elvesztették, hiszen a papokat kuláklistára tették, a birtokokat elviselhetetlenül hatalmas beszolgáltatási kötelezettségekkel sújtották, így végül az egyházak 1951-ben „önként" felajánlották földjeiket az államnak. A történelmi felekezetek bevételeit jelentősen apasztotta az is, hogy megszűnt számukra az államtól addig élvezett számottevő anyagi támogatás, államosították az egyházi alapítványokat, sőt 1947-től megszüntették azt a régóta fennálló gyakorlatot, miszerint az egyházi adót e felekezetek számára az állam szedte be kötelező jelleggel, az egyéb állami adókkal együtt. Ezt követően a történelmi felekezetek is csak a saját híveik önkéntes adományaiból részesülhettek.

Az egyházak anyagi bázisának összezsugorításával egyrészt a hit­-élet visszaszorítása, illetve a felekezeti intézményhálózat fenntartásának az ellehetetlenítése volt az államhatalom célja. Ugyanakkor ezzel belekényszerítették az egyházakat az államtól való szoros gazdasági függésbe. 1945 után sem a papság fizetését, sem az intézményrendszer működtetését nem lehetett volna biztosítani a hatalom által folyósított államsegélyek nélkül. Ez a kiszolgáltatott helyzet hatékony fegyvert jelentett az államhatalom kezében, amelyet nem is mulasztott el felhasználni az egyházak megtörésére.

Mivel a kommunista párt minden ember világnézetét teljességgel a saját materialista és ateista pártideológiájának képmására kívánta átformálni, ezért igyekezett kiiktatni minden olyan szervezetet, amely veszélyeztette ezt a kizárólagosságot. Elsősorban a különböző egyházi egyesületeket kívánták radikálisan eltávolítani a közéletből. Fő ellenfélnek a katolikus egyházat tekintették, ezért Rajk László belügyminiszter már 1946 nyarán feloszlatta a katolikus társadalmi egyesületek jelentős részét. A még meghagyottakat 1949-re számolták fel. A protestáns egyesületek megszüntetése 1950-re fejeződött be.

Harc az ifjúságért

A kommunista párt számára kulcskérdés volt az ifjúság feletti totális kontroll kiépítése. Ideológiájuk egyik fő szócsövének az oktatási intézményeket szánták, ezért az ideológiai monopólium megszerzéséhez a teljes oktatási hálózatra igényt tartottak. Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1948 májusában jelentette be az egyházi iskolák államosításának tervét. Az állam részéről az egyik fő érv az volt, hogy az egyházak anyagi helyzetük miatt egyébként sem képesek működtetni ezt a hatalmas intézményrendszert, amelynek kiadásait 1945-től döntő részben az állam finanszírozta.

Bár az egyházak számára is központi jelentőségű volt az oktatás kérdése, mégsem tudtak hatékonyan fellépni iskoláik védelmében. Az államhatalomnak ugyanis sikerült meghiúsítani együttes fellépésüket e kérdésben azzal, hogy a református egyház megegyezést kereső vezetői egyéb előnyök ígéretéért készek voltak elfogadni az államosítást. Az ellenállást választó katolikus és evangélikus egyháznak azonban nem sikerült a híveiket felsorakoztatni az iskolák államosítása ellen, pedig egy évvel korábban még sikerrel mozgósították az egyháztagságot a kötelező iskolai hitoktatás védelmében. Ekkor azonban a hívek passzívak maradtak egyrészt a fokozódó terror miatt, másrészt mivel biztosítva látták az iskolai hitoktatást, ezért nem tulajdonítottak döntő jelentőséget annak, hogy az iskola fenntartója ezentúl az állam, és nem az egyház.

A Mindszenty József esztergomi érsek vezette katolikus klérus fejtette ki a legnagyobb ellenállást a törvény elfogadásával szemben. A püspöki kar június 12-én közös pásztorlevélben tette közzé a döntést, hogy „egyházmegyei pap, szerzetes, szerzetesnő az esetleg most államosításra kerülő iskolákban igazgatói, tanári, tanítói állást nem vállalhat". Azt is közölték, hogy az Egyházi Törvénykönyv 2334. kánonja rendelkezésének értelmében mindazok magukra vonják az egyházból történő kiközösítést, exkommunikációt, akik a parlamenti vitában az államosítási törvényre szavaznak, vagy annak végrehajtásában közreműködnek. Elrendelték azt is, hogy a törvénytervezet tárgyalásának napján „könyörgő szentmisét" kell a templomokban bemutatni „az iskolák szabadságáért".

Az Országgyűlés egy nap alatt, 1948. június 16-án megtárgyalta és elfogadta az iskolák államosítását kimondó törvénycikket, melynek nyomán 4692 elemi és polgári iskolát, 90 gimnáziumot, 46 tanítóképzőt és 3 óvónőképző intézményt vesztettek el a felekezetek.

Miközben az egyházakat megfosztották anyagi forrásaik döntő részétől, majd felszámolták egyesületeik nagy többségét, és elvették oktatási intézményeiket, a kommunista párt megkezdte a leszámolást mindazokkal az egyházi vezetőkkel, akik igyekeztek kiállni egyházuk érdekeinek védelmében. A kommunista propagandagépezet előszeretettel bélyegezte őket az egyházi reakció képviselőinek.

Leszámolás

Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára 1948 januárjában a budapesti pártfunkcionáriusok értekezletén adta ki utasítását, hogy az egyházi reakcióval az év végéig végezni kell. Erős állami nyomásgyakorlással már áprilisban lemondatták tisztségéről Ravasz László dunamelléki református püspököt. Szeptemberben letartóztatták Ordass Lajost, az evangélikus egyház neves püspökét, aki az iskolák kérdésében határozottan és következetesen védte egyháza érdekeit. Az ellene lefolytatott koncepciós perben gazdasági bűncselekménnyel vádolták - miszerint egy külföldről ígért egyházi segélyről nem tett jelentést a hatóságoknak. Végül október elsején a Budapesti Uzsorabíróság két év fegyházra, öt évi hivatalvesztésre, valamint jelentős pénzbírságra ítélte. Az evangélikus egyház főtitkárát ugyanezen perben hasonló nagyságrendű büntetésekkel sújtották. Révész Imre tiszántúli református püspököt 1949 szeptemberében kényszerítették lemondásra.

Legfőbb ellenfélnek, az egyházi reakció vezéralakjának Mindszenty Józsefet tekintették. Kétségtelen, hogy Mindszenty a régi rendszer híve volt, elutasította a köztársaságot, önmagát „az ország első zászlósurának" nevezte. A római katolicizmusnak egy olyan középkorias vonulatát képviselte, amely számos ponton élesen szemben állt a bibliai alapú kereszténységgel. Az érsek e rituális katolicizmus szellemi, spirituális erejét is igyekezett harcba szólítani, és annak segítségével hatalmas tömegeket megmozgatva igyekezett védelmezni a katolicizmus pozícióit. Főleg a Mária-kultusz mozgósító erejére kívánt támaszkodni. Már 1946 májusában mint­-egy 100 ezer budapesti férfi zarándoklatát vezette az egyik fontos kultuszhelyre, Máriaremetére. Szeptemberben Máriapócsra rendeztek zarándoklatot 250 ezer ember részvételével az ottani kegykép 250 éves évfordulójára. Miután 1947 nyarán az angol katonai misszió különgépével sikerült Kanadába repülnie, és Ottawában részt vett a nemzetközi Mária-kongresszuson, hazatérve országos Boldogasszony-évet hirdetett. Ennek keretében újabb nagyszabású zarándoklatok következtek, melyek egyben erőt felmutató tömegdemonstrációknak is számítottak. Ezeket a kommunista hatalom különösen veszélyesnek tekintette. Az érseket az Államvédelmi Hatóság 1948 decemberében, karácsony másnapján tartóztatta le több társával együtt, hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valuta­üzérkedés vádjával. Az 1949 februárjában megrendezett nagyszabású koncepciós perben Mindszentyt életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték.

Gúzsba kötve

Mindezek az eljárások, valamint további egyházi személyek elleni perek és kemény ítéletek egyrészt az egyházi ellenzék felszámolását célozták, ugyanakkor a megfélemlítést is szolgálták. Az év során a hatalomnak már sikerült kikényszerítenie a protestáns felekezetektől, hogy sorra megkössék az állammal a megállapodásokat.

1948 októberében a református és az unitárius egyház képviselői írták alá az egyezményeket, majd decemberben az evangélikus egyház is. Ezek rögzítették az adott felekezet szoros állami függését. Ugyanakkor elvett iskoláiból a református egyház visszakapott hat középiskolát, az evangélikusok pedig kettőt. Az erővel behelyezett új protestáns püspökök állam iránti szolgálatkészségét mutatja, hogy a református egyház vezetői az 1948-ban visszakapott hat gimnáziumból a következő négy évben ötöt átadtak az államnak, és csak egy középiskolájuk maradt. Hasonlóképpen az új evangélikus vezetés a meghagyott két gimnázium egyikét szintén átengedte az államnak.

A katolikus egyház azonban elzárkózott az egyezmény aláírásától. Az államhatalom több vonalon is igyekezett megtörni a katolikus klérus ellenállását. 1950 nyarán a szerzetesrendekkel számoltak le, melyeket az egyházi ellenállás egyik fő bázisának tekintettek. Június 7-én éjszaka a rendőri szervek 320 férfiszerzetest és több mint 600 apácát hurcoltak el kolostoraikból. Az épületeket és minden bennük található ingóságot az állam számára foglalták le. Tizenegy nappal később 1120 szerzetest és apácát telepítettek ki erőszakkal rendházaikból, és szintén internálták őket. Ez végül arra indította Grősz József kalocsai érseket, a püspöki kar elnökét, hogy kérje az állammal folytatandó tárgyalások megkezdését.

A katolikus főpapság minél teljesebb behódolását kívánták előmozdítani azzal is, hogy megfelelő előkészítés után 1950. augusztus 1-jén megindították a papi békemozgalmat, mint­-egy háromszáz pap részvételével. E mozgalommal a hatalom egyik fő célja a katolikus egyház megosztása volt. A főpapsággal igyekeztek szembefordítani az alsópapságot. A békepapokat ugyanis az utóbbiak közül toborozták, a zsarolástól az ígérgetésekig terjedő változatos módszerekkel. A mozgalomhoz csatlakozóktól azt várták el, hogy támogassák a rendszer politikai célkitűzéseit, és közvetítsék azokat a hívek felé.

A katolikus egyház végül 1950. augusztus 30-án aláírta az állam által rákényszerített megállapodást. Ebben az egyháznak járó anyagi támogatást úgy határozták meg, hogy azt az állam még 18 évig fogja folyósítani, egyre csökkenő mértékben, majd e juttatás megszűnik, és az egyház maga kell hogy gondoskodjon a finanszírozásról. Az iskolákkal kapcsolatban a megállapodás rögzítette, hogy a katolikus egyház nyolc gimnáziumot kap vissza, melyeket a négy meghagyott szerzetesrend működtet szigorúan megszabott tanulói keretszámokkal.

Az év őszén kiadott 34. számú törvényerejű rendelet intézkedett a szerzetesrendek vonatkozásában. A bencés, ferences és piarista rend, valamint az Iskolanővérek rendje kivételével valamennyi szerzetesrendtől megvonták a működési engedélyt. A feloszlatott 23 férfiszerzetesrend több mint 2500 tagjának valamint a megszüntetett 44 női rend mintegy 9 ezer apácájának el kellett hagyniuk kolostoraikat, és civil foglalkozást kellett keresniük.

Bajuszos püspökök

Bár a Magyar Népköztársaság 1949. augusztus 18-án elfogadott alkotmánya kinyilvánította az állam és egyház teljes szétválasztását, a valóságban az állam minden korábbinál sokkal erőteljesebben beavatkozott az egyházak belső ügyeibe, az egyházak pedig addig soha nem látott szoros függésébe kerültek az államhatalomnak. A felekezetek teljes körű kézbentartására és kontrollálására 1951-ben szovjet mintára felállították az Állami Egyházügyi Hivatalt (ÁEH). Minden megyében jelen volt a hivatal helyi képviselője, az egyházügyi megbízott. Az ÁEH javaslatára a kormány miniszteri biztosokat nevezett ki. E „bajuszos püspököket" behelyezték a püspöki irodákba, ahol ellenőrizték a levelezést és az egyházi központok egész tevékenységét. Hathatósan felléptek annak érdekében, hogy a fontosabb plébániákra, lelkészi állásokba lehetőleg békepapok, illetve a rendszer számára megbízható személyek kerüljenek. Ugyanakkor az ellenálló papokat félreállíttatták, vagy börtönbe hurcoltatták. Az ÁEH igyekezett lojális klérust kiformálni, ezért minden magasabb egyházi tisztségre történő kinevezés csak a hivatal előzetes jóváhagyásával történhetett.

A katolikus klérus maradék ellenállásának megtörését és a papság teljes megfélemlítését szolgálta, hogy 1951 májusában letartóztatták Grősz József érseket és számos társát. A vádak megegyeztek a Mindszenty-perben megfogalmazottakkal, de kiegészültek még fegyveres összeesküvéssel. A koncepciós eljárás során az érseket 15 év fegyházra ítélték. A Grősz-perhez még további 24 mellékper kapcsolódott. Ezekben tizenöt halálos ítéletet hoztak.

A püspöki kart sikerült megfélemlíteni, s a testület júniusban egy nyilatkozatot bocsátott ki, amelyben rögzítették, hogy elítélnek minden államellenes tevékenységet, betartják az állammal kötött megállapodást, illetve a népköztársaság törvényeit. A következő hónapban a püspöki kar letette az esküt a népköztársasági alkotmányra. A hatóságok azonban ennek ellenére 1953-ban internálták Pétery József váci püspököt, illetve szigorú házi őrizetbe helyezték Shvoy Lajos székesfehérvári püspököt.

Az alsó- és középfokú felekezeti iskolák elvétele után az állam a papi, lelkészi és teológusképzést biztosító intézményekre is csapást kívánt mérni. 1950-ben az egyes egyetemek teológiai fakultásait leválasztották az adott egyetemről, és visszaminősítették hittudományi akadémiákká. 1951-ben bezárattak hét katolikus papneveldét, valamint a pápai és sárospataki református akadémiát. A következő évben a veszprémi püspökkel feloszlatták a székvárosában működő szemináriumot.

Sztálin 1953 tavaszán bekövetkezett halálával enyhült az egyházakra nehezedő nyomás. Az újonnan kinevezett miniszterelnök, Nagy Imre parlamenti programbeszédében megengedhetetlennek minősítette az egyházak ellen addig alkalmazott adminisztratív eszközöket. A Rákosi által két év múlva vezényelt visszarendeződés során azonban a párt vezetése jobboldalinak minősítette Nagy Imre egyházpolitikáját. Ezzel összhangban az Állami Egyházügyi Hivatal 1956 márciusi jelentésében arról biztosította a kormányt, hogy „a hivatal határozott intézkedéseket tett, hogy megszüntesse a jobboldali engedékenységet és visszaszorítsa a megélénkült egyházi tevékenységet". S valóban, 1956 februárjában 70 pap és 12 apáca ellen zajlott per államellenes összeesküvés vádjával, és az elítélteket 9 és 14 év közötti fegyházbüntetésekkel sújtották.

Az 1956-os forradalom előkészítésében és megszervezésében az egyházak nem játszottak számottevő szerepet. A forradalom átmenetinek bizonyuló győzelmét azonban október végén jelentős személyi változások végrehajtására használták fel. Ennek során a Rákosi-rendszerben kompromittálódott egyházi vezetők többségét sorra leváltották. Egy 1958 áprilisi kimutatás szerint a katolikus egyházból 57 békepapot távolítottak el, a református egyházból 31, az evangélikus egyházból pedig 13 rendszerhű lelkészt mozdítottak el. A Vatikán illetékes bizottsága 1957 januárjában egy határozatot bocsátott ki, amelyben felsorolták mindazokat a püspöki vikáriusokat és irodaigazgatókat, akiket még az ÁEH nevezett ki pozícióikba. Őket XII. Pius pápa utasítására elmozdították tisztségükből, és a dekrétumnak való engedelmesség megtagadása esetére pedig kilátásba helyezték kiközösítésüket.

Kétarcú egyházpolitika

A megszilárduló Kádár-rendszer egyházpolitikáját sajátos kettősség jellemezte. Egyrészt továbbra is jelen volt a sztálinista módszerekre emlékeztető kemény államvédelmi fellépés az ellenzéki egyházi személyekkel szemben. Ezt mutatja például, hogy 1960-61 telén mintegy 300 egyházi személyt tartóztatott le az államvédelem, majd egy koncepciós pert konstruáltak ellenük. A vád szerint a „Fekete Hollók" a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló összeesküvést szőttek. Még a hetvenes évek elején is zajlott politikai per egyházi személyek ellen, és a Belügyminisztériumon belül egészen a rendszerváltozásig működött az egyházi reakció elleni alosztály.

Ugyanakkor egyre hangsúlyosabbá vált az a törekvés, hogy az egyházakat nem megsemmisíteni akarták, hanem felhasználni őket a rendszer céljaira. E kettősség elvi alapját a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1958. július 22-ei határozata adta meg, mely kimondta: „A szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig  fennmaradnak, ezért megsemmisítve a klerikális reakció ellenforradalmi kísérleteit, az egyházakkal pozitív együttműködésre törekszünk."

Az egyházpolitikai célkitűzések megvalósítását szolgálta, hogy 1959 nyarán változatlan hatáskörrel visszaállították az Állami Egyházügyi Hivatal önállóságát. A hivatal ugyanis a forradalmat követően 1956 decemberétől a Művelődésügyi Minisztérium egyik főosztályaként működött. Személyi állománya lényegében alig változott. Továbbra is ugyanazok ténykedtek benne, akik a forradalom előtti egyházüldözés irányítói és végrehajtói voltak.

Az egyházakkal való fokozódó együttműködést több tényező segítette. Az Elnöki Tanács már 1957 tavaszán kiadta azt a törvényerejű rendeletét, amely minden jelentősebb egyházi pozíció betöltését állami jóváhagyáshoz kötötte. Ennek nyomán egyre növekedett az állammal együttműködni kész papok és lelkészek száma.

A hálózat fogságában

A katolikus egyházzal való együttműködést jelentősen befolyásolta a Vatikánnak az 1960-as évek elejétől, XXIII. János fellépése nyomán kibontakozó új keleti politikája. Ennek keretében a feszült helyzet rendezésére törekedtek Magyarországgal is. A Kádár-rendszer is érdekelt volt külpolitikai elszigeteltségének felszámolásában, ezért kész volt hozzájárulni egyházi delegáció kiutazásához az 1962-től zajló II. Vatikáni Egyetemes Zsinatra. Igaz, az első ülésszakra kiutazó 9 egyházi személy közül heten voltak az állambiztonság ügynökei. A második ülésszakra kiutazó népesebb küldöttség tizenöt tagjából pedig kilenc egyházi ember volt ügynök.

1964-ben jött létre a meghatározó jelentőségű megállapodás a Magyar Népköztársaság és a Vatikán között. Ez döntő előnyt biztosított az ateista állam számára, mert rögzítette, hogy az állam előzetes hozzájárulása nélkül a Vatikán senkit nem nevez ki egyházi méltóságba. Róma cserébe ígéretet kapott arra, hogy az államhatalom nem akadályozza a meglévő egyházi intézmények működését. Így a hatalom messzemenően biztosította a maga számára, hogy csak a vele együttműködni kész főpapok kerülhessenek pozícióba. A Vatikán egyébként - mivel új keleti politikájának megfelelően jó kapcsolatokra törekedett a szocialista országokkal - maga is buzdította a főpapokat, hogy működjenek együtt a hatalommal. Mivel megnyílt a lehetőség a megbízható főpapok kinevezésére, ezért az addig nagyrészt betöltetlen főpapi székekre 1969-ben egyszerre nyolc kinevezés történt. Közülük a dokumentumok szerint öt főpap volt beszervezett ügynöke az állambiztonsági szerveknek. Végül 1976-ra teljessé vált a magyarországi katolikus hierarchia. Ekkor foglalhatta el Lékai László az esztergomi érseki széket, amely már 25 éve állt betöltetlenül.

Az állam által pozícióba ültetett főpapok többsége az ÁEH meghosszabbított karjaként működött egyházmegyéjében. Így válhatott az gyakorlattá, hogy a kommunista hatalom számára nemkívánatos egyházi személyekkel szemben saját egyházi vezetésük lépett fel és állította félre, némította el őket.

Az ügynökökkel gondosan behálózott egyházak gyakran az államhatalommal karöltve léptek fel a felekezeteken belül vagy azokon kívül megindult keresztény megújulási mozgalmak ellen. Látványosan mutatta ezt az 1979-ben fellépő Hit Gyülekezetének példája. Az ÁEH ekkorra már elérte a felekezetek körében azt, hogy az együttműködni kész vezetők segítségével ellenőrizni tudta az egyházak tevékenységét. Sőt azt is sikerült elfogadtatnia, hogy csak az egyházi épületek falai között folyhat hitélet, de nyilvános helyszíneken, utcákon, tereken tilos a hit megvallása, terjesztése. A hatalom számára rendkívül irritáló volt, hogy a Hit Gyülekezete éppen ezt a két fő elvárást nem teljesítette. A közösség vezetői nem fogadták el az állami kontrollt, és nem szolgáltattak ki belső információkat. Ugyanakkor nagyon hatékonyan tettek bizonyságot hitükről a legkülönbözőbb embereknek, aminek eredményeként a gyülekezet létszáma folyamatosan növekedett. Mivel ez az időszak már a Kádár-rendszer puha diktatúrájának korszakára esett, ezért a gyülekezet hatástalanítását, felszámolását elsősorban megfélemlítésekkel, rendőri rajtaütésekkel, házkutatásokkal, munkahelyekről történő elbocsátásokkal, illetve sajtóban és rádióban folytatott lejárató kampányok együttes alkalmazásával igyekeztek elérni.

A rendszerváltás történelmi fordulatot hozott ezen a téren: miközben a korábban egyeduralkodó ateista állam és annak fő egyházüldöző szerve, az ÁEH 1989-ben megszűnt, napjainkban a keresztény megújulási mozgalmak képviselői szabadon gyakorolhatják a Rákosi- és Kádár-rendszer által üldözött hitüket.