Flaisz Endre teológus írása a nemzetek és a magyarok eredetéről
Az egyes nemzetek eredetéről már számos könyv látott napvilágot, és
valószínűleg még sok meg fog jelenni a jövőben is, ami azt mutatja, hogy
az eredetkutatás nem egy lezárt dolog, újabb információk bukkanhatnak
fel egy nép múltjából, melyek átrajzolhatják az addigi képet. Kevesen
tudják azonban, hogy a Biblia is sok érdekes állítást fogalmaz
meg a nemzetek eredetével kapcsolatban. De vajon igaza volt-e Ady
Endrének, amikor azt mondta: „Góg és Magóg fia vagyok én”, vagy valamely
másik bibliai őstől származhatnak a magyarok? Egyáltalán mit tudhatunk a
Bibliából és a népek emlékezetéből nemzetünk eredetével kapcsolatban?
A nemzetek eredetének megértéséhez egészen az özönvízig kell
viszszamennünk, amely esemény a Biblia beszámolója alapján mintegy
négyezer-négyszáz évvel ezelőtt történt, és amelyet mindössze nyolc
személy, Noé és a felesége, három fiuk és azok feleségei éltek túl. A ma
élő emberiség tehát Noé három fiától: Sémtől, Hámtól és Jáfettől
származik. A történelem e korai időszakából ki kell emelnünk egy olyan
eseményt, amely döntő módon határozta meg az emberiség sorsának későbbi
alakulását: egy családi incidens során Noé Istentől kapott szellemi
erejénél és hatalmánál fogva megáldotta Sémet, akit ezzel - üdvtörténeti
vonatkozásban - másik két testvére fölé emelt, Jáfetet alárendelte
ugyan Sémnek, de ezen belül ő is áldást örökölt, Hám azonban nem kapott
atyai áldást, hanem ráadásul egyik fiát, Kanaánt még meg is átkozta Noé.
Az özönvíz utáni első nemzedék idejében azonban úgy tűnt, nem Noé beszéde szerint alakulnak a dolgok.
E folyamat betetőzéseképpen egy Nimród nevű személy került hatalomra,
aki származását tekintve nem volt sem sémita, sem pedig jáfetita, tehát
nem illeszkedett abba a vonalba, amelyet Noé megáldott, hanem Hám egyik
unokája volt. Hogy nem tudott érvényesülni Isten akarata Noé beszédével
kapcsolatban, amögött gonosz angyalok befolyása állhatott, amely előtt
Nimród megnyitotta magát. Erre utal Nimród neve is, amely a lázadást
jelentő héber márad szóból származik. Nem véletlen, hogy a Biblia úgy
jellemzi őt: „hatalmas vadász az Úrral szemben”. Az általa alapított
legnagyobb város, Bábel (görögül Babilon) korabeli feljegyzései szerint a
város építését végsősoron nem is Nimród rendelte el, hanem az „istenek”
az égben. Nimród egy olyan misztériumvallás alapját vetette meg az
általa alapított Babilonban a köréje csoportosuló egész akkori emberiség
számára, amely az élő Istennel szemben egy Marduk nevű istenség
tiszteletét írta elő. A város építése során felhasznált minden egyes
téglára felírták Marduk isten nevét.
Ebben az időszakban
azonban nem alakultak még ki a nemzetek, hanem a Noétól származó akkori
emberiség teljesen egységes volt mind nyelvi, mind vallási-kulturális,
mind pedig etnikai értelemben. Mózes azonban beszámol arról, hogy a
nemzetek kialakulásának közvetlen előzményeként a Babilonban összegyűlt
emberiség egy hatalmas torony építésébe fogott, amely istentiszteleti
központként volt hivatott funkcionálni. Feltehetőleg ez a torony volt a
későbbi mezopotámiai zikkuratok, toronytemplomok elődje. Tulajdonképpen
olyan volt ez, mint egy mesterségesen épített hegy, amely nemcsak az
özönvíz emlékétől még mindig rettegő emberek számára kívánt egy
esetleges újabb özönvíz ellen védelmül szolgálni, hanem a tetején kisebb
templom is volt oltárral, itt lakott a főpapnő, aki évente egyszer,
rituális ünnepség keretében „egyesült” az istenséggel. A toronytemplom
tehát kultikus célokat is szolgált, és a szellemvilágba való
behatolásnak, okkult tudás megszerzésének és gonosz szellemi lényekkel
való kapcsolattartásnak a helye lett.
Erre az
építkezésre Istennek az lett a válasza, hogy összezavarta az emberek
nyelvét, és nyelvileg és etnikailag is megosztotta az akkori
emberiséget. Egy zsidó hagyomány szerint, ha valaki habarcsot kért,
téglát adtak neki, mert egy másik nyelven a habarcs szó téglát
jelentett, így aztán rövid időn belül leállt az építkezés. Lényegében ez
az esemény lett a nemzetek kialakulásának alapja, és ezzel vette
kezdetét a népvándorlás is, mivel Isten a nyelvzavar után elszélesztette
az azonos nyelvet beszélő embereket csoportonként az egész világra.
Számos bibliamagyarázó úgy véli, hogy Isten beavatkozását nem csupán az
váltotta ki, hogy az emberek gonosz angyalokat tiszteltek istenekként,
hanem az is, hogy ennek hatására pont az ellenkezőjét csinálták, mint
amit Isten kezdetben Ádámnak parancsolt, majd az új világ hajnalán
Noénak megismételt, vagyis hogy: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és
töltsétek be a földet.” (1Móz 9:1) Nimród vezetése alatt ugyanis az
emberiség minden erejével azon volt, hogy „el ne széledjünk az egész
föld színén”. (1Móz 11:4)
Istennek ezzel a
beavatkozásával végre megnyílt az út az előtt, hogy az emberi történelem
a Noé beszéde által felszabadított sorsformáló erő szerint alakuljon.
Vagyis hogy az egész emberiség fölött kialakult hámita uralom véget
érjen, és majd Ábrám elhívásával a sémita vonal jusson vezető szerephez
az üdvtörténelem alakításában.
A Szentírásban Mózes
éneke tartalmaz a nemzetek kialakulásával kapcsolatban egy olyan
utalást, amely alapján sokan úgy vélik, az emberiség a népvándorlás
kezdetén szám szerint hetven nemzetre oszlott: „Mikor a Felséges
örökséget osztott a népeknek; mikor szétválasztá az ember fiait:
megszabta a népek határait - Izrael fiainak száma szerint. Mert az Úrnak
része az ő népe, Jákob neki sorssal jutott öröksége.” (5Móz. 32:8-9) A
Biblia megemlíti, hogy Jákob háza népének férfi tagjai Egyiptomban
hetvenen voltak, ezért a zsidó hagyomány régtől fogva úgy értelmezi az
„Izrael fiainak száma szerint” kifejezést, hogy az emberiség Isten
szemében a mai napig hetven népre oszlik, amelyek valamelyikébe a
népvándorlás későbbi szakaszában elkülönült nemzetek, így a magyar is
besorolható. A rabbinikus hagyomány azt is tudni véli, hogy a hetven nép
mindegyike fölött egy-egy angyali fejedelem áll, melyek közül
hatvankilenc bukott angyal, Izraelt ellenben egy kiválasztott angyali
fejedelem, Mikaél (Mihály) védi, akinek az a feladata, hogy Izraelt
elválassza Babilon misztériumvallásától és szellemiségétől. Sokak
szerint erre az elkülönítésre utal az idézet folytatásában az a
megállapítás, hogy a többi nemzettel szemben Izrael Isten „saját része”
és „sorssal jutott öröksége”.
A pogány nemzeteket
Izraellel ellentétben Isten nem különítette el a babiloni örökségtől,
ezért ősi pogány hiedelmeik lényegében ebből a közös forrásból
származnak. Ez az oka annak, hogy a különböző nemzetek ősi pogány,
samanisztikus hiedelemvilága minden kontinensen nagyon hasonló vonásokat
mutat. Igaz ez az ősi magyar pogány hitvilágra is. Bár a magyar
kultúrát egyesek hagyományosan kereszténynek szokták nevezni, tudat
alatti rétegeiben azonban a sámánizmus pogány mítoszaira épül. Ez az ősi
magyar hitvilág nem szűnt meg, amikor a magyar nemzet István király
idejében felvette a kereszténységet, hanem egyrészt beépült a történelmi
kereszténységbe, másrészt annak keretein kívül a népi vallásosságban, a
népmesékben és a népi gyermekdalokban élt tovább.
A
samanisztikus világkép egyik központi eleme, a totemizmus annak emlékét
őrzi, hogy a nemzetek a népvándorlás kezdetétől fogva angyalok befolyása
alatt állnak. A totemizmus lényege az, hogy egy szellemi lény
megjelenik valamilyen állat képében, és ettől az állattól származik az
egész nemzet, amely ezért a totemállatot saját isteneként tiszteli.
A magyarság ősi hiedelemvilága két híres eredetmondát őrzött meg, amely
azt mutatja, hogy a népek emlékezetében eltorzult formában tovább él az
a felfogás, hogy a nemzetek Babilonban angyalok befolyása alá kerültek.
Az egyik, magának a fejedelmi családnak az eredetmondája, amely szerint
Emesét álmában megjelenve teherbe ejti egy turulmadár, a frigyből
születő gyermeket ezért Álmosnak nevezik, az ő fia pedig Árpád fejedelem
lesz, akitől az Árpád-házi királyok származnak. A másik eredetmonda már
a magyar nemzetről szól, amely szerint népünk egy csodaszarvas képében
megjelenő anyaistennőtől származik.
A Biblia szerint a
bábeli nyelvzavar során egymástól elkülönülő hetven nemzet névadó ősei
(tehát akiktől e nemzetek erednek is), Noé fiainak - Sémnek, Hámnak és
Jáfetnek - hetven leszármazottja, akiket Mózes első könyvének tizedik
fejezete név szerint fel is sorol. Ilyenek például - hogy csak az
ismertebbeket említsük - Kús, Micráim, Kanaán, Nimród, Magóg, Arám vagy
Héber. Szám szerint a hetven ősi nemzetet Jáfet tizennégy, Hám harminc
és Sém huszonhat utódjának a neve fémjelzi.
A Szentírás a
próféciákban szereplő nemzeteket többnyire ezekkel az ősi nevekkel
illeti, jelezve ezzel azt is, hogy Isten emlékezetében megőrződött, hogy
a népvándorlás során melyik nemzet honnan ágazott el, és az újabb
nemzetek eredetüket tekintve kicsodák is valójában.
Jáfet tizennégy leszármazottjától erednek az északi népek, amely alatt
természetesen az Izraelhez képest északi népeket kell értenünk. Hám
leszármazottai kezdetben a mai Szudántól és Etiópiától fogva Egyiptomon
át Arábiáig ívelő területen éltek, majd innen vándoroltak távolabbi
vidékekre. Sém leszármazottai a hámiták mellett éltek Mezopotámia
területén, egyesek Kelet-Babilóniában, mások Ninivétől északkeletre vagy
Mezopotámia sztyeppéin, a hámitákkal ellentétben azonban nem
vándoroltak dél felé.
Ez alapján látható, hogy a
magyaroknak, mint északi népnek, Jáfettől kellett származniuk. Jáfetnek a
bibliai leírás alapján hét fia volt: Gómer, Magóg, Madai, Jáván,
Thubál, Mésekh és Tirász. Hogy közülük melyiktől eredhettek a magyarok,
arra vonatkozóan az szolgálhat kiindulópontul, hogy melyikük bibliai
jellemzése illik rá az ősmagyarságra.
A magyarság eredetével
kapcsolatos különböző vélemények általában két nagy csoportba
sorolhatók. Az egyik, amely elsősorban nyelvészeti kutatásokon alapul, a
finnugor rokonságot tartja valószínűnek, míg a másik, amelyik inkább
történeti és régészeti kutatásokra épít, a magyarokat türk pusztai lovas
népekkel hozza rokonságba, melyek az i. sz. 5-10. században
rablásaiknak köszönhetően a leggazdagabb nemzetek voltak, vezéreik
aranyból szőtt sátrakban laktak, aranyedényeik voltak stb.
A
nyelvészeti megközelítést sokan azért nem fogadják el perdöntőnek a
magyarság eredetének, rokonságának meghatározásánál, mert a népvándorlás
során, amikor a különböző népek huzamosabb ideig egymás mellett éltek,
esetleg egy időre eltűntek, majd ismét előbukkantak, a nyelvük
erőteljesen hatott egymásra, sőt olyan is előfordult, hogy teljes
nyelvcsere történt egy nép életében. Ennélfogva a nyelvészeti
bizonyítékok jól mutatják ugyan, hogy milyen hatások értek egy nemzetet a
népvándorlás során, ám teljes kizárólagossággal nem bizonyítják egy
nemzet ősi identitását. Számos esetben azonban ősi életmódjuk, habitusuk
a nyelvi és kulturális befolyások ellenére is fenn tudott maradni.
Ha tehát ez alapján a történeti érvelést erősebbnek tartjuk, amely azt
hangsúlyozza, hogy lovas életmódja miatt a magyarság türk pusztai lovas
népektől ered, akkor ez a jellemvonás a Bibliában Jáfet leszármazottai
közül a leginkább két személyre illik rá. Az egyik Magóg, a másik pedig
Gómer fia, Tógarma.
Pontosabban Magógnak lovas népként való
azonosítása nem is a Bibliában szerepel, hanem Josephus Flavius Zsidó
régiségek című művében, melyben Josephus, aki összekötő láncszem a zsidó
hagyomány és a pogányság között, tehát mindkét világra van rálátása,
Magógot a korabeli zsidó hagyomány alapján a szkítákkal azonosítja. A
szkítákat pedig Hérodotosz lovas nemzetként jellemzi, amikor leírja,
hogy a Babilont meghódító Kűrosz úgy halt meg, hogy harcba szállt a
Kaukázus környékén harcoló szkítákkal. Ez alapján nem lehet kizárni azt a
feltételezést, hogy a magyarok a szkítáktól származnak, akik pedig a
zsidó hagyomány szerint Magóggal azonosak. A magyarok Magógtól mint
szkítáktól való eredeztetése egyébként a kora középkori magyar krónikák
visszatérő motívuma is. Anonymus például ebben a kérdésben így foglal
állást: „Az Úr megtestesülésének 819. esztendejében Ügyek, amint fentebb
mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen
nemes vezére volt Scítiának, aki feleségül vette Dentümogyerben
Eunedubelianus vezérnek Emes nevű lányát. Ettől fia született, aki az
Álmos nevet kapta.” Tegyük hozzá azonban, hogy a Nimródtól való
származtatás ritkábban ugyan, de éppúgy megtalálható a korban, például a
néhány évtizeddel később keletkezett Kézai Simon-féle krónikában, ahol
Ménrót, az óriás nyilván Nimród egy eltorzult alakja.
Ezek az
eredetértelmezések azonban az adott korban nem voltak mentesek az
aktuálpolitikai céloktól, ezért óvatosan kell bánnunk velük. A
Kézai-féle értelmezés alapja például feltehetőleg az lehetett, hogy a
szerző annak a IV. Kun Lászlónak volt az udvari papja, aki szemben állt a
pápával, és inkább egyfajta pogány életmódot választott. Hasonlóképpen
meg lehet találni az Anonymus-féle eredetértelmezés aktuálpolitikai
célját is.
Tógarma lovas népként való azonosítása
viszont a Bibliában is szerepel Ezékiel prófétánál, aki amellett, hogy
Gómert és fiát, Tógarmát mint népeket a „messze északra” helyezi, még
azt is mondja róla, hogy „Tógarma házából lovakat és lovagokat és
öszvéreket adtak néked árukul.” (Ez 27:14) A magyarok lovas őseként
tehát elvileg akár Tógarma is szóba jöhet.
A nemzetek ősi
emlékezetében is találhatunk ezzel kapcsolatos utalásokat. Például az
örmények is Tógarmát tartják a kaukázusi népek ősének, és Torgom,
illetve Torgomassz néven ismerik.
Ennél azonban nyomósabb érv az a
két kora középkori zsidó forrás, amely a magyar népet szintén Tógarmától
származónak állítja. Az egyik a héber Jószippon, másként „Ál-Josephus”
híres könyve, amely miközben a zsidók történelmét Ádámtól a második
Templom pusztulásáig elbeszéli, sok más népre vonatkozó ismeretet,
hagyományt is megőrzött.
Jószippon műve mintegy ötven évvel a
magyarok honfoglalása után íródott. Tógarmához a következő hagyományt
fűzi: „Tógarma tíz családból áll, melyektől származtak: Kuzar és Pácinák
és Alikánosz és Bulgár és Rágbina és Turkí és Búz és Zábúk és Ungri és
Tilmec”. Bennünket e felsorolásból most elsősorban az érdekel, hogy az
Ungri kifejezés a magyarokat jelenti. Jószippon szerint a tíz törzs
Hetel folyónál (a Volga mellékfolyója) lakott, amely megfelel a Volga
melléki Etelköznek. Jószippon ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy az ő
idejében Tógarma fiai közül már csak hét nép lakott „Hetel folyóinál”
(Etelközben). A magyarok „már a nagy folyó mellett laknak, melynek neve
Dubni”, amely névben a Danubius, azaz Duna névre ismerünk.
Emellett másik forrásunk, a kazár levelezés is érdekes adalékokkal
szolgál a Tógarmától való származással kapcsolatban. Ibn Sáprút zsidó
származású córdobai államférfit nagyon foglalkoztatta az a saját
korában, tehát a 10. században egész Hispániában ismert híresztelés,
hogy létezik zsidó állam Kazáriában, ugyanis ez a hír felfokozott
messiásvárást idézett elő.
Ibn Sáprútnak hosszas nehézségek
árán végre sikerült felvennie a kapcsolatot Jószéf kazár kagánnal, aki
960 körül egy válaszlevélben a következőt írta neki: „Tudd meg, hogy én
Jefet fiaitól, Tógarma ivadékaitól származom; őseimnek nemzetségi
leveleiben azt találtam ugyanis, hogy Tógarmának tíz fia született, ezek
neve: Ujgur, Tíros, Avvar, Úgin, Bízal, Tárna, Kozar, Zagur, Bulgat,
Szávir. Mi a hetediknek, Kozarnak gyerekeitől származunk…” A
felsorolásban szereplő Ujgur elnevezés lenne az ugor, akik közé a
magyarok is számítanak.
Kommentáld!