Gyermekeink

Aradi István                                                                                    2003. 05. 11.

Szeretnék köszönetet mondani Istennek két legszebb ajándékáért, a szerelemért, és a gyermekáldásért, tisztelegni a legszentebb hivatás a szülői feladat előtt.

"Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom." (Zsoltárok 127,3.)

Amikor egy kisgyermek megszületik, akkor minden családtag örül. Ez nem csoda, hiszen minden szülő szeretettel várja a csöppnyi jövevényt.

Ki is ez a kis vendég, aki a családba érkezik?

Talán nem is meglepő ez a kérdés. No nézzük! Először is kié ez a gyermek? Az anyáé? Netán az apáé? Nem! Istené, mint mindannyian! Hát akkor mi dolgunk vele? Miért várjuk olyan szeretettel, örömmel, aggódva? Csupa kérdés. De kéznél a válasz. Ez a gyermek földi életünk folytatása, örökkévaló családunk újabb tagja, Krisztus munkájának egy újabb folytatója, egy férfi és egy nő szerelmének csodálatos gyümölcse.

Amikor két ifjú egymásra talál, még csak egymásnak örülnek, de mielőtt összekötik életüket, már gondolniuk kell arra, hogy a házassággal nem csak egymást vállalják, hanem a kis jövevény, jövevények elfogadásáról is döntenek. Már ekkor el kell kezdeni a felkészülést a kisgyermek fogadására, hiszen fontos hogy az érkezése kívánatos, örömteli legyen. Fontos, hogy megértsék, mekkora felelősség van rajtuk, amikor megérzik, mikor a szerelem megszólal bennük, hogy  immár felelősek azért az emberért, aki ezen az érzésen át egykor hozzájuk kapcsolódni fog. Ha ez az új élet közömbös, csupán anyagi érdekeltség miatt kötött házasságba érkezik, akkor a lélektelen kapcsolat fagya már korán megdermeszti annak a gyermeknek a lényét, aki meg fog születni. Ebben a lázas lüktetésű élethajszoló világban a hívő emberek között élnek tiszta lelkű emberek, akik zengő hárfa gyanánt dalolják a tiszta szerelem himnuszát. Ezek a születendő gyermek nevelését már akkor megkezdik, mikor kezüket először teszik egymás kezébe.

Az ősi kultúrákban az élet kezdetét a fogamzástól számították, elismerték a születendő gyermek örökösödési jogát. Eszerint a magzatra már, mint egyénre kell gondolni, lelkileg érintkezni kell vele. Az anyaság misztériumának legérdekesebb és legszentebb titka ez. Minden anya áldozatot hoz, aki szeretetének ajándékozó kedvében küzdelmet és megpróbáltatást vállal egy másik életért. Amilyen önzetlen és tiszta tud lenni a szerelem, mely a szülőket egymáshoz fűzi, olyan ragyogó érzések vésődnek be a születendő gyermek lelkébe. Ha minden szülő tudná ezt, akkor sokkal kevesebb szenvedésre jönnének az emberek a földre. Egymást nem szerető szülőktől születni súlyos vesztesség, melynek következményeit sírig hordozzák a szerencsétlen utódok. Sokan azt tartják, hogy a gyermek nevelését iskolás korban kell kezdeni. Ez igen súlyos tévhit, mivel igazában ezideig kell a gyermeket teljes odaadással nevelni. Minden, amivé lesz az ember, a zsenge években formálódik jellemmé; itt kell lerakni az alapjait annak, amitől boldog, kiegyensúlyozott felnőtt válik belőle. Amikor a kis emberke világra jön, nem elég, ha csupán gondosan ápoljuk, hithűnek kell lenni, és telve szeretettel. Körül kell venni a gyermeket azzal az érzéssel, amit csak az aggódó szülői szív tud kisugározni.

Zsolt.: 128; 2-5: Mind boldog az, a ki féli az Urat; a ki az ő útaiban jár!
  Bizony, kezed munkáját eszed! Boldog vagy és jól van dolgod.  Feleséged, mint a termő szőlő házad belsejében; fiaid, mint az olajfacsemeték asztalod körül. Ímé, így áldatik meg a férfiú, a ki féli az Urat!

Fontos, hogy a szülő lelkében hívő legyen. Ha az anya nem fordul Istenhez folyton, ha nem ajánlja fel gyermekét hittel és bizalommal Istennek, akkor az a gyermek minden bizonnyal beteg szívvel lép ki az életbe, lelkét a hitetlenség dere lepi el.

Sokszor halljuk, hogy a gyermekeknek nincsenek példaképeik, és ezért romlik a fiatalok erkölcse. Ennél sokkal rosszabb a helyzet! Mi felnőttek vagyunk a példaképei. Amit a környezetében tapasztal, azt a formulát alkalmazza a saját életében. Nekünk felnőtteknek kell olyan példát mutatnunk, amelyet, ha viszontlátunk gyermekeink viselkedésében, ne kelljen lesütni szemünket szégyenünkbe.

"Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik." (Mt 18,6.)

A szülő akkor méltó a gyermekére, ha megérzi, hogy egy önálló személy kapcsolódott hozzá, aki szeretetet ad, szeretet kér. A gyermek nem a szülőé, hanem Istené. Jézust lássátok a nyílt tiszta gyermekszemekben, mert ő az örök megújhodás, aki csatlakozott hozzánk, hogy alkalmat adjon a legnemesebb testvéri szolgálatra, ami a földi élet keretein belül csak lehetséges. Ebben a szolgálatban nem ágakat kell tördelni, hanem szerető és segítő kezet kell nyújtani, hogy a gyermek megtalálja a módját, hogy önmagát kibontakoztassa. Hány szobrászművészből lett egyszerű kőműves, mert a környezete elnyomta és elhalkultak saját vágyai, s nem maradt már csak egy érzés, hogy kövekkel kell bánnia. Ne szavakkal neveljetek, hanem cselekedettel és életmóddal. Legyetek jó barátai, bizalmas hívei a gyermeknek. Legyetek jók, akkor a gyermek is jó lesz. A nevelés legnagyobb súlya tehát azon van, hogy amilyen életet él a szülő, amennyire telve van derűvel, szépséggel, nemes eszmények őszinte szolgálatával, annyira gazdag szellemi örökséget kap tőle az a lélek, aki őt mesteréül kapta az élni tudás iskolájában.

A nevelés ép úgy szolgálat, mint amennyire művészet. Derű legyen a szülő lelkében, hogy a gyermek szívében is derű lehessen. Még a szenvedésben is érezze, hogy Istenhez tartozik, és így soha nem lehet magányos. Látnia kell, hogy amikor a szülők Istenről beszélnek, elvetik maguktól a hétköznapot és szívükben a tiszta hit örökmécsesének lángja ég.

Az életre kell a gyermeket előkészíteni. Nem azok a szülők jobbak, akik mindent megadnak kicsinyeiknek. Nem az a szerencsés mód, hogy minden rosszat elhárítunk az útjából. A szülők egyszer elmennek, és akkor a gyermek magára marad. Védtelenül, támasz nélkül pedig könnyen összeroskad. Tudatosítani kell benne, hogy Isten mindig vele van, és ez az a támasz, amire egész életében támaszkodhat. Márk: 10; 13-16.-ban ez áll.

„Ekkor * gyermekeket hozának hozzá, hogy illesse meg őket; a tanítványok pedig feddik vala azokat, a kik hozák.

 * Jézus pedig ezt látván, haragra gerjede és monda nékik: Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa.

 Bizony mondom néktek: A ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, * semmiképen sem megy be abba.

 Aztán ölébe * vevé azokat, és kezét rájok vetvén, megáldá őket.”

Íme az evangéliumi tanítás: a gyermek nem a szülőé, hanem Istené. Egy Istentől küldött lélek él a piciny testben, a lélek fehér lapjáról le van törölve minden, csak egyetlen fényes csillag ragyog felette szelíd enyheséggel: az anyai szeretet csillaga. Ezért szent és tiszta a gyermek, ezért ilyeneké a mennyek országa. Általuk leszünk jobbakká, őszintébbekké, tisztábbakká mi magunk is, mikor életünk elhibázott lépéseinek szomorú emlékeivel egy parányi bölcső mellett boldogságot könyörgünk gyermekünk lecsukott szempillájára.

Fogadjuk, neveljük tehát úgy a gyermekünket, hogy majdan életünk alkonyán azzal a tudattal hajthassuk fejünket az örök nyugalom párnájára, hogy Mennyei Atyánk azzal a gyöngéd szeretettel fogad majd bennünket örökkévaló családjában, ahogy mi fogadtuk a reánk bízott csöppnyi lelket.

Ámen