Tizenkét hónap alatt mintegy 176 ezer keresztényt gyilkoltak meg hitük miatt a világon. Nem a hírhedt római keresztényüldözések idején, nem is a középkor valamelyik véres századában. A megrázó adat az új évezredből való: 2008 közepe és 2009 közepe közötti időszakot összesítette egy legfrissebb jelentésében egy emberi jogi szervezet.

Az áldozatokról jószerivel semmit nem lehet megtudni a nyugati médiából: még a ritka beszámolókban sincs jószerével arcuk, nevük vagy sorsuk, a hitükről nem is beszélve. A keresztények a világ sok országában üldözöttek, sőt vallási tisztogatás áldozatai, mégsem áll ki mellettük a nemzetközi közösség, amelyik egyébként - joggal - érzékeny az etnikai jogfosztásokra. A NATO például háborút indított a koszovói muszlimok védelmében. A szilveszter éjjelén történt alexandriai mészárlásról a hírszegény újévi napokban még csak beszámoltak a hírtelevíziók, a folytatásról már szinte senki: pedig egy egyiptomi rendőr szolgálati fegyverével egy vonaton kezdte el lelőni a keresztény utasokat. Amikor pedig a pápa felemelte szavát a pakisztáni blaszfémiatörvény ellen - amely halálos ítélettel bünteti azt, ha valaki áttér az iszlám hitről, vagy akár csak rossz szót mer szólni Mohamedről -, a katolikus egyházfőt idegen állam ügyeibe való beavatkozással vádolták meg.

De nem csak a mai mártírok ismeretlenek: az egyházi egyetemek falain kívül a történelem során lezajlott keresztényüldözésekről sem sokat tanítanak. Pedig az első századtól kezdve rendszeresen támadtak olyan uralkodók, vezetők, eszmék, mozgalmak, amelyek a teljes kereszténység vagy egy meghatározott csoportja kiirtására törekedtek.

Ezt a közömbösséget az ismeret is oldhatja, ezért a Hetek a jövő héttől sorozatot indít a keresztényüldözések történetéről, az üldözőkről és a mártírok áldozatvállalásáról. Már a 2-3. század fordulóján élt karthagói püspök, Tertullianus azt írta, hogy szervezett „küzdelem folyik a Név ellen". Az üldözések egyidősek a kereszténység megszületésével. Jézus tanítványai ellen éppúgy a Név eltörlésének szándékával léptek fel, mint ahogy a 20. század vörös, barna vallásüldözői. A múlt századi diktátorok véres stafétabotját az elmúlt évtizedekben az iszlám dzsihádisták vették át, akik apokaliptikus meggyőződéssel hisznek az iszlám végső győzelmében a Kereszt felett.

Elfeledett hősök

Ugyanakkor érdekes és elgondolkodtató jelenség, hogy a protestáns kereszténység jóval kisebb hangsúlyt helyez a történelmi emlékezet fenntartására és ennek identitásképző hatásaira, mint a zsidóság. Elég, ha arra gondolunk, hogy nincs Európában az inkvizíció áldozatainak olyan „Jad Vasem"-je, mint Jeruzsálemben a holokausztban elpusztultaknak.

A zsidóság történelmében a kezdetekig nyúlik vissza a történelmi emlékezet ébrentartása ünnepnapokkal, emlékhelyekkel, megemlékező rendezvényekkel, sőt az élet mindennapjaiban elhelyezett kis gesztusokkal. Izrael néppé válása a peszachi vacsora elrendelésével kezdődik el, amelyet minden évben meg kell ülnie a családoknak, miközben elbeszélik a legfiatalabbaknak, hogyan szabadultak meg Egyiptomból. A mózesi ünnepek nagy része kötődik a kivonulás eseményeihez, melyekről így minden zsidó minden évben többször is megemlékezik. De ez az „ünnepképzés" jóval később is megfigyelhető: a Perzsa Birodalomban lezajlódó nagy szabadulás emlékére maga Eszter és Márdokeus rendelik el a purim ünnepét; a makkabeus háborúk győzelmét pedig már a héber Biblia lezárása után a rabbik parancsára ünnepelik mindmáig chanukkakor. Ezek szinte mind a kiválasztott nép üldözéseihez és szenvedéseihez, valamint az azokból való szabaduláshoz kötődnek.

A törekvés, hogy a nép emlékezetéből semmi ne veszhessen el, és minden újabb generáció erős történelmi gyökerekkel, s ebből fakadóan erős identitástudattal és büszkeséggel élhessen, mindmáig él a zsidóságban, újabb és újabb ünnepeket, gesztusokat, jelképeket „termel" folyamatosan. A chászidok azért hordanak ünnepnapokon kerek kucsmát („strájmlit"), mert így emlékeznek meg arról, hogy közösségeiknek mikor engedték meg a lengyel nemesség e ruhadarabjának viseletét, ami jelentős előrelépés volt a zsidók ottani emancipációjában. Minden ruhadarabnak, rengeteg emléknapnak, sok naponta ismétlődő mozdulatnak (például az imában) mind-mind megemlékező, s ezzel identitásképző funkciója van.

Míg a katolikus kereszténység hasonlóképp erősen él ilyen eszközökkel, addig meglepve láthatjuk, hogy a protestáns egyházakban mennyire visszafogott az ünnepnapok, illetve a szimbólumok, emlékhelyek alkalmazása a közösségi identitás fenntartásában és továbbörökítésében. Ennek alighanem teológiai okai is vannak, hiszen a katolicizmussal szembeni küzdelemben a jelképek, ceremóniák és időpontok túlzott kultusza, középponti szerepe ellen is harcot folytattak a protestánsok, elsősorban a spirituális értékekre helyezve a hangsúlyt.

Minden szimbólum és időpont szerepe leértékelődött és relativizálódott a láthatatlan szellemi valóság időtlen, örök világának - mely sem jelképekben, sem időpontokban nem ragadható meg - történelmen kívüli szolgálata mellett. A múlt sokkal lényegtelenebbé vált, mint a zsidóság számára. Azonban ezzel a protestantizmus elveszített egy nagyon hatékony identitásképző tényezőt. A közösségi emlékezetet ünnepek, megemlékezések, jelképek nélkül az előző nemzedék sokkal nehezebben tudja továbbadni a következőnek. A protestánsok például gyakorlatilag elfelejtették közel egymillió mártírjukat, akiket a középkorban kiirtott az inkvizíció. Hogy csak egyetlen tényt említsünk a sok közül. S ezzel együtt elfelejtették azt is, hogy kik ők valójában. Hol van az az emlékhely, az a központ, az az ismert múzeum és azok a kutatók, mikor vannak azok az ünnepek, ahol a Jad Vasemhez hasonlóan igyekeznének az inkvizíció minden adatát - konkrét nevek és események tömegét - megmenteni, továbbörökíteni, minél többek előtt ismertté tenni, és rendszeresen emlékezetbe idézni? És miért csodálkozunk azon, hogy a protestantizmus világméretekben súlyos identitásválságban szenved, ha nyomtalanul elfelejtjük minden testvérünket és küzdelmüket, akik az életüket adták a hitünkért?