Klaudia: Kezdetben csak lázas voltam, és a lábam fájt, de azt gondoltam, valami vírusfertőzés, ami ősszel jelentkezik. Két-három hét után azonban már csak fájdalomcsillapítóval tudtam dolgozni, orvoshoz mégse mentem, mert nem gondoltam komolynak az egész ügyet. Decemberben, úgy másfél hónap kínlódás után mentem el a háziorvoshoz, aki elküldött kivizsgálásra. Az eredmények rosszat sejtettek, hamar az infektológiára kerültem, a gyulai kórház fertőző osztályára. Állandó kivizsgálások, labor, röntgen, mindenféle vértesztek után 2001. január 25-én megmondta az orvos, hogy akut csontvelő-leukémiám van. Latinul mondta, nehogy értsek belőle egy szót is, de a leukémiát értettem. Akkor voltam huszonegy éves.
Leültem az ágyra, és kérdem, akkor mennyi időm van hátra? Egyből ez jutott eszembe, de igazából a betegséggel sem voltam tisztában. Mondja, hogy hát lehet, hogy pár hét, lehet, hogy egy hónap. Aztán csendben egyedül hagyott. A fal felé fordultam, elkezdtem sírni, és szét tudtam volna szakadni belülről, de szó szerint. Gondolkodtam is, hogy üvöltsek, vagy ne üvöltsek, mondtam, akkorát tudnék üvölteni, hogy biztos összeomlana a kórház. De azután csak úgy magamban sírtam. Nem lehet fölfogni, mondogattam magamban, egyszerűen nem tudtam felfogni. Szóval egyből az kattant be az agyamba, hogy „Uram, Istenem, ez nem lehet, hogy én ennyit éljek csak!”. Gyerekkorom óta gyülekezetben nőttem fel – igaz, apa még akkor nem volt hívő –, egy pünkösdi gyülekezethez tartoztunk. Ismertem a Bibliát, de csak felületesen. Ahhoz, hogy kiáltsak segítségért, nem kellett ismeret, jött, szakadt ki belőlem, elemi erővel. Miután kiment az orvos, tíz percig voltam egyedül, aztán bejött az egyik unokatestvérem, Kornél, aki már tagja volt a Hit Gyülekezetének. Rögtön azt mondta, nem halhatok meg, mert Jézus már meghalt a betegségeimért is. Ez volt az a pillanat, amikor úgy eszembe jutott, hogy tényleg, hát én ezt tudom, hogy nem csak a bűneimért halt meg Jézus, hanem a betegségeimért is. Együtt imádkoztunk, ami nagyon „vagány” érzés volt, mert betöltött a Szent Szellem örömmel, nevettem, kacagtam felszabadultan. Tudtam, hogy nem fogok meghalni, Jézus meghalt értem, ez nem az én betegségem, bár a tüneteit viselhetem, de ez nem az én betegségem. Az orvosok küldtek a kemoterápiás kezelésre, de nem volt hozzá erőm, így nemet mondtam. Azt mondtam, hogy „Istenem, ha azt akarod, hogy meggyógyuljak, akkor meggyógyulok én kemoterápia nélkül, ha meg azt akarod, hogy elköltözzek, akkor meg azt se bánom, mert úgy is jó lesz”. Ez tényleg így volt, azt gondoltam, hogy vesztenivalóm nincsen.
Klaudia édesanyja: Nagyon féltünk, hogy rossz döntést hoz Klaudia, de nagy nehezen elfogadtuk, hogy ez az ő döntése. Mondtuk a főorvosnak, hogy nem akarjuk ráerőltetni az akaratunkat, ő erősen hisz az Úrban, mi támogatjuk, imádkozunk érte. Egyszerre nagyon sokan kezdtünk el böjtölni és imádkozni Klaudia gyógyulásáért. A legfontosabb mégis az ő hite volt, mert ha az élni akarása megmarad, akkor tudtuk, hogy meggyógyul.
Klaudia: Apu fogadalmat kötött aznap, hogy ha én meggyógyulok, akkor ő egész életében ragaszkodni fog az Úrhoz.
Klaudia édesapja: Így volt, borzasztó érzések gyötörtek, mit tegyek, hova vigyem a lányom, ki tud segíteni rajta. Teljesen magam alatt voltam, de mint családfőnek nekem kellett őket erősíteni. Beszéltek nekem Istenről, és egy este én magam is keresni kezdtem, mert beláttam, nincs más, akiben feltétel nélkül bízhatok.
Klaudia: Hazajöttem, itthon voltam két hétig. A tünetek maradtak, hánytam, minden étel kifordult belőlem, tovább fogytam. Nagyon kutyául éreztem magam. A Szent László Kórházba is felmentünk, megnézték a csontvelőmet. Ez a beavatkozás nagyon fájt. Gyulán, az egyik vizsgálaton a csípőcsontomból vettek ki egy darabot. Nagyon kiakadtam, azt mondtam, hogy na most már elegem volt. Emlékszem, mezítláb voltam, és bele is rúgtam a WC falába, elegem volt, apa csitított, biztatott, de én csak egy nagy gyűlöletet éreztem a betegségemmel szemben.
Klaudia édesanyja: Harminchét kilóra fogyott le.
Klaudia édesapja: Úgy kellett kivinni a kádhoz, betenni meg kivenni, nem tudott menni, nem volt erő a lábában. Közben arra gondoltam, hogy Isten van, Isten meg tudja gyógyítani.
Klaudia: Közben depressziós lettem, utáltam az embereket, irigyeltem őket, mert ők egészségesek, én meg nem. Közben kórházba be, kórházból ki. A csontvelőmben öt sejtből három nem működött, kettő működött, de az is úgy, hogy totál el volt torzulva. A nyár végig gyötrődésekkel és küzdelemmel telt, de sikerült egy rendet kialakítani, amiben az ima és a Biblia olvasása foglalta el az első helyet. Apu, ha nagyon fájt a lábam, mindig masszírozta, miközben mint a kisgyereknek, mesélt, olvasott a zsoltárokból. Az orvosi konzíliumokon külön történet voltam, mindig betervezték a kemoterápiát, de a harcok során egyre jobbak lettek az eredményeim. Szeptemberben volt először pozitív változás orvosi szempontból: javultak a sejtminták eredményei, a rákos sejtek nem szaporodtak tovább. Teltek a hónapok, és jött a gyógyulás is. Az orvosok óvatosak voltak, nem mondta ki konkrétan senki, hogy meggyógyultam, inkább azt sugallták, hogy félrediagnosztizáltak. De akkor félrediagnosztizáltak Szegeden, félrediagnosztizáltak Debrecenben, meg Budapesten is. A daganatos betegeknek öt évig ellenőrzésre kell járni. Eltelt az öt év, és most már az orvosok is megállapították, hogy valóban meggyógyultam. A vérképem teljesen rendben van! A betegségem alatt elvégeztem egy iskolát, európai uniós romamenedzsernek tanultam, majd ezen a területen dolgoztam. Három éve találtam meg életem párját, ma feleség és boldog anyuka vagyok, hiszen egy hónapja született meg a kislányunk, Zoé. Vele tette teljessé Isten a boldogságom.