A különféle világnézetek és vallások többsége nem kérdőjelezi meg a Názáreti Jézus történeti hitelességét, ám isteni származását és feltámadását tagadják. A Messiás kettős identitásának felismerését akadályozzák az olyan hagyományok, mint amilyenek a születése körül kialakultak. Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezető lelkészének írása a Hetek ünnepi számában jelent meg.

A kereszténység vezető teológusai mindig is tisztában voltak azzal, hogy a Názáreti Jézus születési időpontját azért nem lehet pontosan meghatározni, mert sem az Evangéliumok, sem a korai zsidókeresztény egyház írott és szóbeli tradíciója nem tartalmazza születésének évszámát, hónapját és napját. Az evangélisták leglényegesebb célja az volt, hogy igazolják: a Názáreti Jézus az élő Isten Fia, a próféták által előre megjövendölt Messiás, akinek születése, földi életműve, valamint engesztelő és helyettesítő kereszthalála és feltámadása pontosan beteljesítette a Messiás első eljöveteléről és szolgálatáról a megelőző szövetségi korszakokban kinyilatkoztatott isteni követelményeket.

Az apostolok pedig leveleikben nem a történelmi emlékezés alapján azonosították Jézust a Messiással (Krisztussal), hanem mert minden kétséget kizáróan megtapasztalták, hogy a Názáreti valóságos halála után valóságos, emberi, régi-új testben visszatért közéjük, majd testben felvitetett a mennybe (a legfelsőbb világba), hogy az Atya előtt megjelenjen áldozati vérével, és elkezdje közbenjáró főpapi szolgálatát az emberekért, betöltve egyúttal Isten és ember között közvetítő szerepkörét.

Sem Júdea és a diaszpóra zsidósága, sem a római hatalom számára nem volt kérdéses a Názáreti Jézus személyének történeti hitelessége. Ezt – többek között – a marxizmus egyes képviselői kérdőjelezték csak meg.

Vallások és világnézetek 
Jézus a hinduk, a buddhisták, valamint a muszlimok számára is evidencia mint a világtörténelem egyik legbefolyásosabb történelmi személyisége. A vele kapcsolatos viták középpontjában az Újszövetség Názáretiről tett állításai állnak. A judaizmus Jézust illetően tagadja, hogy ő Isten Fia, valamint föltámadását, illetve messiási mivoltát is. A muszlim világ szintén tagadja Jézus isteni származását és engesztelő áldozatát, de tiszteli mint Messiást. Jézusról kialakított képüknek nem csupán teológiai, hanem aktuálpolitikai, anticionista tartalma is van, ugyanis a zsidóság éles szembeállítása a Messiás Jézussal nem jelentéktelen propagandalehetőséget hordoz a modern Izraellel szemben, s ez különösen a messiásgyilkosság és keresztényellenesség vádját fenntartó tradicionális keresztény körökben talál halló fülekre a zsidósággal szemben.

A hindu világkép sajátosságából fakadóan nekik nem okoz nehézséget Jézus Isten Fiaként való elfogadása, és világnézetük alapján Jézus szenvedése is értelmezhető magasabb rendű szent attitűdként, de engesztelő áldozata és fizikai testben való föltámadása – ami a biblikus messiási követelmények alfája és omegája – a hindu és buddhista világértelmezés keretein kívül esik, ezért ez számukra, mint rendszeridegen fejlemény, értelmezhetetlen.

A civilizált, agnosztikus világ Jézust vallásalapítóként tiszteli, de a születésével és életművének végével kapcsolatos természetfölötti eseményeket nem történelmi tényként, hanem a vallási hitvilág részeként kezeli, melynek nincs mindenkire és mindenre érvényes, univerzális igazságtartalma és következménye, csupán az adott vallási felekezetek tagjainak tudati-lelki állapotát, a világról, túlvilágról alkotott felfogását és életvitelét befolyásolja.
 
A szekuláris Jézus-felfogás döntően azon materialista feltételezés alapján áll, hogy a valóságban az anyagon kívül nincs semmi, hanem minden, ami van, a matéria változásának és több évmilliárdnyi evolúciójának az eredménye – annak ellenére, hogy az univerzumban és az emberi világban egyaránt előfordulnak olyan jelenségek, amelyeket a tudomány jelenlegi fejlettségi szintjén nem tudnak anyagi okokra visszavezetni, illetve materialista alapon értelmezni.

De a modern materializmus összehasonlíthatatlanul toleránsabban és megértőbben viszonyul a Biblia állításaihoz, mint a dogmatikus, tradicionális materializmus, amely a vallásos világkép valóságfogalmait, állításait a hiedelmek és hitvilág körébe taszította, azok emberekre gyakorolt hatását destruktívnak, kártékonynak tartotta, ami a társadalom haladását, a világ egzakt megismerését, modernizálását akadályozza. A mai materializmus ugyan lényegében továbbra is fenntartja álláspontját a bibliai és keresztény világképpel szemben, de a kereszténységet mint kulturális, vallási értéket méltatja, mint ami alapvetően fontos, és társadalmi szerepének értékelésében is pozitív irányba mozdult el. Ez a magatartás jellemzi viszonyulását a többi vallási rendszerhez is.

Jézus identitása

A Názáreti Jézus születése történetének elbeszéléseinél az Evangéliumok szerzőinek figyelembe kellett venniük a Megváltó egyedülálló személyiségét, melynek lényege (hüposztászisza) egy Istenével, és önkiüresítése, emberként való inkarnálódása után az ember természetével is azonos lett. Ugyanakkor Istentől különbözik abban, hogy valóságos emberi természettel rendelkezik; az embernél pedig valóságos isteni hüposztászisza (lényege) teszi magasabb rendű lénnyé Jézust. Kizárólag földi aspektusból történő bemutatása által az evangélium nem érte volna el a célját, nem lett volna képes közvetíteni a Jézus tényleges identitásába vetett hitet. A Názáreti identitását az Atyától való származása, tőle származó küldetése és vele való szoros közössége, hozzá való ragaszkodása határozta meg – különösen tizenkét éves korától az örökkévalóságig. Jézusnak az Istenéhez való töretlen ragaszkodását bizonyítja az is, hogy halálakor lelkét, szellemét az Atya kezére bízta.

Máriában való fogantatása és megszületése történeteinek középpontjában Jézus és az Atya áll. Mária, József és más szereplők mint a Mindenható eszközei töltötték be küldetésüknek megfelelően a feladatkörüket. Különösen Máriának volt egyedülálló üdvtörténeti szerepe Krisztus inkarnálódásában. A Mindenható általa ruházta fel Isten egyszülött (monogenész) Fiát, az Igét (logosz) valóságos emberi természettel és zsidó identitással.
 Igaz és hamis próféták
Már az ószövetségi Izrael számára is Isten emberei spirituális identitásának felismerése okozta a legnagyobb nehézséget. Az igaz prófétákat gyakran hamisnak, Isten és a nép ellenségeinek vélték, üldözték őket, sőt sokukat mint istenkáromló, gonosz embereket, megölték. Számos hamis prófétáról viszont feltételezték, hogy Isten felkentjei, küldöttjei; őket pedig köztiszteletben részesítették. Jézus természetfölötti eredetének, isteni identitásának megismerése még nehezebb és bonyolultabb kihívást jelent minden ember számára. Ezt a kortársainál is tapasztaljuk, Jézus földi szolgálatát folyamatosan végigkísérte ez a jelenség. Különösen a názáreti zsinagóga Jézus szolgálatára adott reakciója bizonyítja, hogy ha az emberekben a Názáretivel kapcsolatban csupán a földi, emberi identitásával kapcsolatos tapasztalat alakul ki, az szinte áthatolhatatlan akadályt képez a Jézus teljes természetére vonatkozó igazságok megismerésének útjában.

Pál indokoltan hangsúlyozza: „Ha ismertük volna Krisztust test szerint, többé már nem ismerjük…” (Korinthosziakhoz írt 2. levél 5:16) Az apostol tisztában volt azzal, hogy Jézus pontos születési időpontjának, termete méretének, haja, szeme színének ismerete vagy más, életrajzával kapcsolatos információk önmagukban nem képesek a külső megfigyelőt Jézus igazi identitásának megismerésére vezetni. Mindazok erőfeszítései, akik őt csupán földi, emberi kategóriákba akarják beleszorítani, szükségszerűen kudarcot vallanak. Ezzel az Evangéliumok szerzői is teljesen tisztában voltak: csak annyi természetes információt rögzítettek Jézusról, amelyek alapján történelmi hitelességét igazolni lehet, de minden, a személyéről szerzett hétköznapi tapasztalatot elhagytak, ami elterelné Jézusról, mint Isten fiáról az emberek figyelmét.

Vallásos csalók 

Felbecsülhetetlen károkat okoztak az újszövetségi hitnek a történelem során azok a vallási félrevezetések, csalások, amelyek kereszt-, feszületimádással, a csecsemő Jézust ábrázolni akaró viaszbabák körmenet általi kultuszával, vagy akár betlehemezéssel igyekeztek a tömegek számára könnyebbé tenni a Názáreti Jézus Krisztus megismerését, a személyéhez való ragaszkodást. Ezek a vallási szemfényvesztések mindig is céltévesztettek voltak, és azok is maradnak, mert a bibliai hit és az apostolok tudománya helyett rajongóikat a babonaság és a bálványimádás útvesztőibe terelik. Ezek a vallási tradíciók az igaz istentisztelettel szemben támasztott bibliai követelmények ellentétei, amelyektől a kinyilatkozás egyaránt óvta az ószövetségi Izraelt és az újszövetségi Egyházat.

A Messiás mindig is természetfölötti, szellemi lény volt. Az idő teremtése előtt, az örökkévalóságtól fogva nem Máriától, hanem Istentől született. De Mária által lett felruházva valóságos emberi szellemmel, lélekkel, testtel, és jött be emberként ebbe a világba, hogy az emberek előtt ismertté váljon a megtestesült Messiás neve. Mária méhe az Isten örök birodalmából érkező Igének, az Ábrahámnak ígért romolhatatlan magnak lett a „szántóföldje”, ahol az isteni és emberi mag egymással egyesült. És ebben az értelemben Mária az Úr anyjává is lett, a láthatatlan és a látható világ közötti kapuvá a Messiás számára.

A Megváltó világnézete

Jézus Krisztus születése történetének helyes megértése bibliai világképet tételez fel. Az ezzel szemben álló világértelmezés-típusokban a történetet a legjobb esetben is csak a mitológia tárgykörébe lehet sorolni. A Szentírás azonban nem egy világban gondolkodik és értelmezi a valóságot, hanem több világ egymással való összefüggésében, konfliktussorozatában tárja fel az isteni üdvtervet, amelynek mentén az üdvtörténelem előrehalad a kitűzött célok felé. Ez természetesen nem fedi le a világtörténelmi események folyamatait, csupán azokat a történelmi tényeket foglalja magába, amelyek során Isten az általa kiválasztott emberekkel (például Noéval, Ábrahámmal, Dáviddal, Jézus Krisztussal) vagy néppel (Izraellel) különböző korszakokban szövetségeket kötött. Emellett a Biblia beszámol a szövetségek előzményeiről és következményeiről egyaránt, és értékeli azokat.

Jézus Krisztus története döntően születése, engesztelő áldozata, föltámadása, mennybemenetele miatt lett evangélium, azaz jó hír, örömhír az egész univerzum számára. A teljes valóságot a Szentírás szerint legalább négy világ alkotja. Pál apostol láthatatlanra és láthatóra is felosztja ezeket, mai kifejezésekkel élve szellemi és fizikai világra, bár ezek nem adekvát kifejezői a látható-láthatatlan ellentétpárnak, mert a látható világ is mélyen be van ágyazva a szellemi világba.

Sőt a biblikus világnézet szerint a szellemi által lett az anyagi, s a kozmosz fennmaradása, működőképessége az univerzum spirituális egységéből fakad, melynek négy szférája: a menny (vagyis a legfelsőbb világ), a látható (evilág), az alvilág (Seol, Hádész), valamint az első és harmadik ég közötti szféra, amely azoknak a bukott angyaloknak és vezérüknek, a Sátánnak a lakhelye, amelyeket Pál az Epheszosziakhoz írt levelében a „fejedelmek, hatalmak, a sötétségnek a világon hatalmaskodó urai, a gonoszság egekben lévő szellemi lényei” kategóriáiba sorol, akik az epuranoszban (magasságban) laknak. (Ézsaiás próféta is beszél a magasságban lévő, gonosz lények által lakott városról.)

Visszafordíthatatlan változások

Jézus Krisztus születése, üdvözítő munkája az univerzum mind a négy szférájában, és egymáshoz való viszonyrendszerében visszafordíthatatlan változást eredményezett.

A mennyből (a legfelsőbb világból) jött el az evilágba. De emberként való megszületése előtt is élt már a Messiás az Atyánál. A világ teremtésében is főszerepet töltött be, az Írás szerint minden általa és érte lett. A szövetségek megkötésekor is ő volt az Isten Igéjét kinyilatkoztató isteni személy.

A Messiás jelent meg Mamré tölgyesében Ábrahámnak, és erősítette meg a hit atyja számára az ígéreteket. Jákob is vele birkózott a Jabbók révénél, míg végül a rejtettségét megőrző Küldött Jákob nevét Izraelre változtatta. A Szináj pusztájában is ő jelent meg, hogy Mózest elhívja és fölkenje természetfölötti erejével, hogy a fáraóhoz küldje Izrael exodusa érdekében. A Messiás segítsége nélkül Izrael nem tudott volna kivonulni Egyiptomból, sem átkelni a Vörös-tengeren; de képtelen lett volna arra is, hogy túlélje az élhetetlen pusztában a negyvenéves vándorlást. Az ígéret földjét is az Úr közvetlen támogatása által tudták birtokukba venni. A Messiás szelleme lakott a prófétákban, ő helyezte az Igét a Ruach, a Szellem emberei szájába, hogy a néppel közöljék a Mindenható akaratát.

A preegzisztens Ige (a Messiás) és a történelmi Jézus Krisztus közötti lényegazonosság az isteni természeten alapul. A kettő közötti különbség pedig az, hogy míg a megtestesülés előtti Messiás nem, addig a történelmi Jézus Krisztus valóságos és teljes emberi természetet is hordozott.

A mennytől az alvilágig

A Messiás emberként való megszületésével, földi életével és művével a legfelsőbb világ (a menny) küldöttje jött el az evilágba, és tett bizonyságot csodáival, jeleivel arról, hogy általa a világba eljött Isten országa, amelybe Isten minden embert hív Jézus Krisztus evangéliuma által. Isten országának ez az állampolgársága újjászületés által nyerhető el.

Jézus kereszthalála után lelke-szelleme az evilágból az alvilágba (Seol, Hádész) is lement, hogy az alsó régiókban tartózkodó szellemi lények és szellemek, lelkek számára nyilvánvalóvá tegye: beteljesítette az Istennek a világ megváltásával szemben támasztott igazságos követelményeit. Jézus Krisztus megfeszítése óta többé nincs a halálnak és pokolnak korlátlan hatalma az evilág és az emberiség fölött, mert a Megváltó véréből, életéből részesülőkre más törvények vonatkoznak: felszabadultak a bűn és a halál törvénye alól, és fölmentést nyertek Isten kárhoztató ítélete alól is, mert a Megváltó, Jézus életének szellemi törvénye uralma alá kerültek az újjászületésük által.

Jézus három létformája

Jézus fölmagasztalása által lett az üdvösség kizárólagos forrása. Az őbelé vetett hit által nyerheti el minden ember a bűnbocsánatot és az örök életet. A történelmi és a megdicsőült Jézus Krisztus között az isteni lényegazonosság mellett a különbség az, hogy a megfeszített test feltámadt, és Isten teremtő és halottakat föltámasztó ereje által olyan metamorfózison ment keresztül, amelynek eredményeként halandóból halhatatlan, nyomorúságosból dicsőséges, erőtlenből erős, pszichikaiból szellemi testté vált. Ez által Jézus Krisztus e harmadik létformájában az emberi természet is örökre meg lett dicsőítve.

Jézus Krisztus a sátáni birodalom helyzetében is közvetlenül visszafordíthatatlan változást hozott. A Sátánt és bukott angyalait legyőzte, foglyaivá tette, Isten eljövendő végső ítélete alá helyezte, és megfosztotta e világ fölötti kizárólagos uralmától. Azóta a sötétség erőinek befolyása, hatalma az evilág fölött az emberek Isten és a Sátán közötti választása alapján alakul a parúziáig. Ha a világ elutasítja Isten Jézus Krisztus evangéliuma által adott hívását, a gonosz angyali világ uralma növekedni fog az evilág fölött; ha pedig az emberek meghallgatják a Messiásról szóló igazságokat, az evangéliumot, és követik azt, akkor Isten országának (a legfelsőbb világnak) a jelenléte növekszik az evilágban, ami szükségképpen a Sátán evilági uralmának a gyengülését eredményezi.

A jó és a rossz harca

Jézus születése, halála, föltámadása óta világkorszakunkat a jó és a rossz konfliktussorozata határozza meg, amelynek a Messiás visszajövetele vet véget. Az evangélium egyedülálló üzenete: Isten emberek iránti jósága, szeretete megjelent Jézus Krisztusban az evilágban, s ez alapot teremtett a menny és a föld (evilág) egybeszerkesztésére. A Názáreti története szemben áll az emberiség általános, egyetemes tapasztalatával, azzal, hogy az ember egy bizonyos időtartamot él a földön, és utána meghal, teste sírba kerül, lelkének, szellemének halál utáni sorsa pedig rejtettségben van előtte.

A minden emberi sorsra jellemző tradíciót törte meg Jézus Krisztusnak a sírból, a pokolból, a halálból való visszatérése. Ez a visszatérés azt is bizonyítja, hogy minden ember képes lesz a Krisztusban föltámadt testében, nem csupán földi, hanem mennyei létformában, Isten dicsőségében élni, sőt örökké élni. Jézus Krisztus ezért a jövőnk előhírnöke, a halottak elsőszülöttje, aki megszerezte a pokol és a halál kulcsait, vagyis az ezek fölötti hatalmat.

Valóságosan halott volt, de él örökkön-örökké, s a világkorszak végéig felkínálja minden ember számára engesztelő vérét, életét, szellemét és a közösséget csodálatos személyével, hogy senki ne vesszen el az alvilág sötétségében, hanem mindenki üdvösséget nyerjen a Messiás személyébe, üdvözítő munkájába vetett hite által. Jézus Krisztus történelmi és mai követői számára az örök életbe való visszatérésbe vetett hit és remény a földi pályafutásuk és tevékenységük alapja. A Megváltó születése és kereszthalála, föltámadása minden benne hívő számára újra a szeretetet tette az élet forrásává. Pál többek között ezért is szólított fel minden embert: „Lakozzék a Krisztus hit által a ti szívetekben, a szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága, mélysége és magassága az Isten jó voltának, és megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek Isten egész teljességéig.” (Epheszosziakhoz írt levél 3:17–19)

Németh Sándor