„Mily fenséges az erős Isten! Van-e hozzá fogható tanítómester? Ki kérheti tőle számon, amit tesz? Ki meri azt mondani róla, hogy álnokul járt el? Inkább arra gondolj, hogy magasztald tetteit, amelyekről énekelnek az emberek! Minden ember reá tekint, de mint halandó, csak messziről látja. Milyen magasztos az Isten! De nem ismerhetjük meg, éveinek száma kifürkészhetetlen.” (Jób 36:22-26)Ennek a könyvnek sokan csak az elejét meg a végét ismerik. A kerettörténetet. Az első és második fejezetet, meg a negyvenkettediknek, a befejező fejezetnek a végét. Közben azonban harminckilenc fejezeten keresztül izgalmas vetélkedés folyik. Olyan párbeszédek, amelyekből megismerhetjük annak a kornak a filozófiáját és teológiai gondolkozását, ami azonban a számunkra egy kicsit már fárasztó. De ha értjük, hogy miről van szó, akkor tanulságos lehet. Mert a Jób könyvére is igaz az, amit Pál apostol a Római levél végén ír: Ami megíratott, az a mi tanulságunkra íratott meg, és a hitünk erősítését célozza.Élt keleten egy istenfélő ember, ez a bizonyos Jób, akit a Sátán azzal vádolt meg Isten előtt, hogy érdekből féli és tiszteli az Istent. Isten pedig megengedte, hogy a gonosz próbára tegye Jóbot, hogy kiderüljön: nem érdekből tiszteli Istent, hanem mindenképpen hisz benne és tiszteli Őt. Aztán egymást követték a próbák, a csapások. Elveszítette tíz felnőtt gyermekét egy szörnyű baleset következtében. Azután elrabolták nagy vagyonát, elveszítette az egészségét is, és amikor szörnyű betegségben szenvedett, a hozzá legközelebb álló, a felesége is, Isten ellen lázította. Ennek során hangzik el az a mondat, ami szállóigévé vált. Először azt mondja Jób: „Az Úr adta, az Úr vette el (ennek ellenére is), áldott legyen az Úr neve. Mi tudjuk, hogy mindez miért történt. Ő nem tudta, meg a barátai sem tudták. Nagyon jellemző, ahogy ezek a barátok gondolkoznak egy egészen hamis Isten-kép alapján. Jellemző az is, hogy Jób, aki jobban ismerte Istent, hogyan értékeli a szenvedését. És hálát adhatunk azért, hogy mi Jézus Krisztus által sokkal jobban ismerhetjük az élő Istent, és ezért másként hordozhatjuk szenvedéseinket. Ők tehát úgy gondolkoztak, hogy minden szenvedés oka a bűn. Kis bűnért kis szenvedés, nagy bűnért nagy szenvedés jár, az igazakat pedig Isten megjutalmazza. Jöttek, és fejére olvassák a vélt igazságot. Ezek a derék barátok Jóbnak adtak egy lehetőséget, hogy itt most mindjárt vallja be undok bűneit, ami miatt rászakadt sok szenvedés. Azt mondja itt róluk Jób a beszélgetésük közepén: „Hazugságot kentek énrám, mindnyájan mihaszna orvosok vagytok. Bár elhallgatnátok egészen, akkor bölcsek maradnátok!” Lehet így is jót akarni, hogy nemcsak hogy nem használunk, hanem még súlyosbítjuk a bajt. Sőt a nagy „segíteni” akarás ellenére az, amit tettünk, Isten mércéjével mérve bűn. Ezek a derék barátok itt a szenvedés okát keresgélik. Mi miatt jött rád ez a sok baj? Az Újszövetség a szenvedésünk céljára mutat rá mindig. Nem, hogy mi miatt, hanem mi végett, mi célból próbálja meg Isten az övéit. Mit akar elérni vele? Minden próbát egészen másként visel a hívő, ha ezt nem téveszti szem elől. Ha ezt kérdezi: Uram, mi a célod most ezzel? Mihelyt a célját elérte Isten, leveszi rólunk próbáló kezét. Amikor nem értünk sok mindent, miért történik, fontos, hogy el tudjuk mondani: bármit cselekszik az Úr, értem, nem értem, jó ez most nekem vagy nem jó, legyen áldott az Ő neve!Ámen