2020. június 18. – Csütörtök

Evangélium

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok! Azt hiszik ugyanis, hogy akkor nyernek meghallgatást, ha sokat beszélnek. Ne utánozzátok őket! Hiszen mennyei Atyátok tudja, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek őt. Ti tehát így imádkozzatok:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól!
Mert ha ti megbocsátjátok az embereknek, hogy (ellenetek) vétettek, mennyei Atyátok nektek is megbocsátja bűneiteket. De ha ti nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg nektek bűneiteket.”
Mt 6,7-15

Elmélkedés

A hegyi beszéd központi témájához, az imádkozáshoz érkeztünk, Jézus imádkozni tanítja követőit. Erről olvasunk a mai részben Szent Máté evangéliumából. Ugyanennél a résznél az imádkozás fontosságát Szent Lukács azzal emeli ki, hogy a tanítványok közül valaki azt kéri Jézustól, hogy tanítsa meg őket imádkozni (vö. Lk 11,1). Nap mint nap látják őt félrevonulni és imádkozni. Látják, hogy bármennyire is sok időbe telik a tanítás és a gyógyítás, mindig van ideje az imádkozásra. E jelek ébresztik fel a tanítványokban azt a vágyat, hogy elsajátítsák Mesterük imamódját.
Jézus nem csupán elmond egy imát, hanem az ő közösségére, a későbbi Egyházra bízza ezt az imát. Jézus mindig Atyjának tekintette Istent, mert ő a mennyei Atya Fia, ezért egészen természetes, hogy imáiban is Atyának szólította őt. Tanítványait, minket is erre buzdít. Mivel Isten gyermekei vagyunk, ezért bátran kezdjük minden imánkat azzal, hogy Atyánknak szólítjuk Istent. Az imádság az Istennel való személyes és őszinte kapcsolat kifejezése. Az imára nem Istennek van szüksége, hanem nekünk. Jézus azt kéri, hogy imánk fejezze ki Istenre hagyatkozásunkat és azt, hogy rá bízzuk életünket.
Abban a pillanatban, amikor imára nyitjuk szánkat, megszólítjuk és Atyánknak nevezzük Istent, megszűnik a távolság, belépünk Isten jelenlétébe.