2018. március 29. - Nagycsütörtök

   Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra,
   amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette
   övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének.
   Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak,
   Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus
   tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és
   Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső
   ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet
   öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a
   derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az
   így szólt: "Uram, te akarod megmosni az én lábamat?" Jézus így felelt:
   "Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted". De Péter
   tiltakozott: "Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha." Jézus azt
   felelte: "Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám". Erre Péter
   így szólt: "Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet
   is!" Jézus azonban kijelentette: "Aki megmosdott, annak csak a lábát
   kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem
   mindnyájan." Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: "Nem
   vagytok mindnyájan tiszták." Miután megmosta lábukat, fölvette felső
   ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: "Megértettétek-e,
   hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól
   teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam
   lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam
   nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg."
   Jn 13,1-15
   Elmélkedés:
   Az Úr ajándéka
   Nagycsütörtökön az esti szentmise keretében emlékezünk meg az Úr Jézus
   utolsó vacsorájáról. Az evangélium segítségével felidézzük ennek az
   ünnepi étkezésnek a különleges eseményét, amikor Jézus megmosta
   apostolai lábát. Cselekedete önmagáért beszél, annak jelentőségét
   azonnal meg is értették az apostolok, de az Úr mégis szükségesnek
   tartja, hogy megmagyarázza azt. Nem uralkodni akar, hanem szolgálni,
   ezért vállalja a szolgák feladatát. És példát akar mutatni, hogy
   követői se uralkodásra törekedjenek, hanem mindenkor szolgáló
   lelkülettel, az Úr Jézustól tanult alázattal közeledjenek mindenkihez.
   Az utolsó vacsora része továbbá az Úr másik cselekedete, az
   Oltáriszentség, az Eucharisztia alapítása. A vacsora közben Jézus a
   kenyeret saját testeként, a bort saját véreként nyújtotta a
   jelenlévőknek. Cselekedetét itt is az a parancs követte, hogy halálának
   és feltámadásának emlékezetére ugyanezt tegyék majd övéi. Nem
   tudhatjuk, hogy abban a pillanatban az apostolok, akik részt vettek az
   utolsó vacsorán, mennyit értettek meg a hallottakból. De abból, hogy
   már a keresztény közösség tagjai a kezdetektől fogva fontosnak
   tartották, hogy az Úr feltámadásának napján összegyűljenek és együtt
   adjanak hálát, közösen ünnepeljék az Eucharisztiát, vagyis a
   kenyértörést, arra következtethetünk, hogy megtették, amit Jézus kért
   tőlük, tehát kis idővel később, a húsvéti események fényében, a
   feltámadás ismeretének fényében már megértették mind az Úr
   cselekedetének jelentőségét, mind saját feladatukat.
   Az Eucharisztia alapítása elővételezi a húsvéti eseményt, a
   Getszemáni-kertben kezdődő haláltusát, a kereszthordozást a Golgotáig,
   Krisztus halálát és feltámadását. Éppen ezért, amikor a szentmisében
   jelenvalóvá tesszük az utolsó vacsorán történteket, akkor felidézzük
   ezeket az eseményeket, hogy megváltásunk titka életté váljon bennünk.
   Az Oltáriszentség jelentőségével kapcsolatban két dolgot jegyezzünk
   meg. Az első: az Eucharisztia Jézus üdvözítő jelenléte a hívők
   közösségében és a hívő egyénekben. Amikor ugyanis a szentmisét
   ünnepeljük és azon részt veszünk, akkor nem csupán emlékezünk a
   megváltás eseményeire, hanem megújul Krisztus áldozata az Egyházban és
   bennünk. Amikor a szentmisét bemutató pap kimondja az átváltoztatás
   szavait, megismétli ugyanazokat a szavakat, amelyeket az Úr mondott az
   utolsó vacsorán, akkor Jézus valóságosan jelenvalóvá válik testével és
   vérével a kenyérben és a borban. Ezt a titkot, ezt a valóságot azonban
   nem testi szemünkkel látjuk, hanem hitünkkel fogjuk fel. Az Egyház
   szolgálata, a papok szolgálata teszi jelenvalóvá az Urat, aki aztán a
   hívők életében is jelenvalóvá válik annak köszönhetően, hogy szent
   testét magukhoz veszik a szentáldozásban.
   A második lényeges szempont: Az Eucharisztia, mint lelki táplálék mind
   az Egyház, mind az egyének számára a legdrágább kincs. Ebből él az
   Egyház közössége és ebből él a hívő ember. Úgy tekintünk rá, mint az Úr
   ajándékára, szeretetből adott ajándékára, amelyben nem a halott, hanem
   az élő, a feltámadt Krisztus van jelen, hogy minket éltessen, bennünk
   éljen. Valahányszor részt veszünk a szentmisén és magunkhoz vesszük
   Krisztus testét a szentáldozáskor, gondoljunk arra, hogy Isten
   szeretetből adja nekünk önmagát.