2018. szeptember 18. – Kedd

Abban az időben: Jézus elment Naim városába. Vele mentek tanítványai és nyomukban nagy népsokaság. Amikor a város kapujához közeledett, halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Az édesanyát sokan kísérték a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és így szólt hozzá: „Ne sírj!” Azután odalépett a koporsóhoz, és megérintette azt. Erre a halottvivők megálltak. Ő pedig így szólt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” A halott felült, és beszélni kezdett. Ekkor Jézus átadta őt anyjának.

Lk 7,11-17

Elmélkedés:

A négy evangélium közül egyedül Lukács írásában található meg a naimi ifjú feltámasztása, amiről a mai napon olvasunk. Az előzőekben a kafarnaumi százados „halálán lévő” szolgájának meggyógyítása szerepelt, ehhez képest fokozást jelent a halott fiú feltámasztása. Az elbeszélés szerint senki nem kéri Jézust arra, hogy tegyen valamit, hanem saját kezdeményezésére cselekszik. Arról sincs szó, hogy bárki is kifejezné hitét Jézus iránt, aki most nem imádkozik, mint sok más csodája előtt, hanem azonnal cselekszik. Az evangélista az Úr indíttatását így jelöli meg: amikor meglátta az özvegyasszonyt, „megesett rajta a szíve.” Jézus azonnal átlátja az özvegy helyzetét. Férje meghalt, idős korára egyetlen támasza, segítője a fia lett volna, de most őt is elveszítette. 
A történet egyik kijelentése így hangzik: „Az édesanyát sokan kísérték a városból.” Ez annak a jele, hogy sokan osztoztak bánatában, részvétet éreztek iránta, mondhatjuk, hogy az ő szívük is megesett az asszonyon. Ők azonban nem tudtak segíteni, mert a halállal szemben az emberi erő mit sem ér. Jézus viszont képes segíteni, ezért amikor irgalommal tekint az özvegyre, már megszületik fejében a cselekvés gondolata. Az Úr együttérzésből, irgalomból cselekszik, feltámasztja a fiút az életre, visszaadja őt édesanyjának. 
Az együttérzés, a szánalom ne maradjon csupán érzés bennünk, hanem indítson minket jócselekedetre!