2017. április 11. – Nagykedd

Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél!” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt. 
Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja őt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted.” Jézus ezt felelte neki; „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.”

Jn 13,21-33.36-38

Elmélkedés:

Amikor az utolsó vacsorán Jézus megtöri a kenyeret és övéinek adja, majd ragaszkodik ahhoz, hogy mindenki egy kehelyből igyon, ezt azért teszi, mert az apostoloknak meg kell mutatniuk, hogy hűségesen megtartják a Jézussal való közösséget. Péter erősködése, majd későbbi tagadása azt mutatja, hogy Jézus számára nem a szavakkal való megvallás vagy megtagadás a fontos, hanem az egységet kifejező cselekedet. Amikor a szentmisében Krisztus testét magunkhoz vesszük, akkor kifejezzük a vele való közösségvállalást. Amikor a szentáldozáskor mindannyian ugyanabból a kenyérből, Krisztus testéből eszünk, akkor az is tudatosul bennünk, hogy Krisztus Egyházának egyetlen közösségébe tartozunk. 
Az Egyház a kezdetek óta vallja, hogy Krisztus teste, az Eucharisztia a közösség forrása és megjelenése. Jézus szenvedéstörténete azt tanítja nekünk, hogy sorsközösséget kell vállalnunk az Úrral. Ha közösséget vállalunk vele halálában, akkor részesedni fogunk feltámadásában is. Az Oltáriszentség által olyan élet- és szeretetközösségbe kerülünk Krisztussal, amely egyúttal életközösség a Szentháromsággal. Amikor részt veszünk a szentmisén, az Eucharisztia ünneplésén, akkor nem egyszerűen csak emberi közösséget alkotunk, hanem Krisztus válik jelenvalóvá ebben a közösségben.