2016. szeptember 27. – Kedd

Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket? De ő hozzájuk fordult és megfeddte őket: Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse. Ezután másik faluba mentek.

Lk 9,51-56

Elmélkedés:

Az ember néha egészen indulatos, s lássuk be, ilyenkor túlzásokra vagyunk képesek. Bizonyos élethelyzetekben magával ragad minket a hevesség, az indulat, nem vagyunk képesek uralkodni magunkon, s olyan dolgokat mondunk vagy teszünk, amelyeket normális esetben sosem. Ilyesmi indulatról olvasunk a mai evangéliumban. Jakab és János apostolokat elkapja az indulat, felháborodnak azon, hogy Jézust nem fogadják be az egyik faluban. Az elutasítás egyébként nem kifejezetten Jézusnak vagy tanítványainak szól, mert abban a korban a szamaritánusok, azaz a szamariai országrészben élők meglehetősen ellenséges viszonyban voltak a többi zsidóval, amely például abban mutatkozott meg, hogy nem adtak szállást azoknak, akik a jeruzsálemi zarándoklatra igyekeztek.
Jézus helyteleníti két apostola gondolkodását, lelkületét, akik isteni büntetést szeretnének eszközölni a szamaritánusokra. Kijelenti, hogy Istennek soha nincs szándékában a pusztítás, nem akarja az ember kárát. Megmenteni, megváltani jött az embereket, mert a mennyei Atya az emberek üdvösségét akarja.
Indulataink megfékezését szolgálja, ha nem ellenségként, hanem barátként, testvérként tekintünk a másik emberre, s ezt akkor is megtesszük, amikor ő nem a mi elképzeléseink szerint beszél vagy cselekszik.