2016. október 14. – Péntek

Egyszer olyan nagy tömeg gyűlt Jézus köré, hogy csaknem agyontaposták egymást. Így beszélt akkor tanítványaihoz: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól! Nincs olyan rejtett dolog, amely napfényre ne kerülne; sem olyan titok, amely ki ne tudódnék. Amit szűk körben bizalmasan mondtatok, nyilvánosan elbeszélik, és amit zárt ajtók mögött fülbe súgtatok, szájról szájra adják. Mint barátaimnak, azt mondom nektek: ne tartsatok azoktól, akik megölik a testet, de többre nincs hatalmuk. Megmondom nektek, kitől féljetek. Féljetek attól, akinek – azonfelül, hogy megöl – arra is hatalma van, hogy kárhozatra vessen. Újból mondom: ettől féljetek! Nemde öt veréb sem ér többet, mint két krajcár? Isten mégsem feledkezik meg egyetlenegyről sem. Sőt, számon tartja fejetek minden hajszálát is. Ne féljetek tehát! Sokkal többet értek ti, mint a verebek.”

Lk 12,1-7

Elmélkedés:

Az előzményekben Jézus szemtől szemben elmondta a farizeusoknak és az írástudóknak, hogy miért tartja helytelennek vallásosságukat. A legnagyobb gond a képmutatással van, hiszen a látszatra törekszenek, de szívük távol van Istentől.
Ezt követően Jézus már nem nekik beszél, hanem a néphez intézi tanítását. Szavainak lényege így foglalható össze: ne kövessék magatartásukban, életvitelükben a farizeusok képmutató viselkedését! A képmutatás kifejezés arra utal, hogy valaki mások társaságában vagy egy közösségben szerepet játszik, másnak mutatja önmagát, mint amilyen valójában. A farizeusok az életszentség látszatát akarták kelteni, hogy kivívják az emberek elismerését. A farizeusi lelkületet Jézus kovásznak, élesztőnek nevezi. Miként a kovász átjárja a tésztát, amibe belekeverik, ugyanúgy a farizeusi magatartás átjárja a társadalom, a közösség életét. De amíg a tészta vagy a kenyér esetében a kovásznak jótékony hatása van, addig a farizeusi lelkület megrontja a közösség életét és rossz hatással van annak tagjaira.
A tanítás további részében Jézus arról beszél, hogy a képmutatás nem tarthat örökké, az emberi szándékok előbb, utóbb napvilágra kerülnek. Az emberi cselekedetek megítélése természetesen nem a mi feladatunk, hanem Istené, aki igazságos és irgalmas bíró.