2019. december 13. – Péntek

Evangélium

Egy alkalommal így szólt Jézus a néphez: „Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlít a piacon tanyázó gyermekekhez, akik odakiáltják pajtásaiknak: „Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok.” Eljött János. Nem eszik, és nem iszik; azt mondják rá: „Ördöge van.” Eljött az Emberfia. Eszik-iszik, és azt mondják rá: „Lám, a falánk, borissza ember, a vámosok és a bűnösök barátja!” Az Isten bölcsességét azonban művei igazolták.”
Mt 11,16-19

Elmélkedés

Minden évben magával ragad minket az adventi hangulat, az Egyház elcsendesedése, türelmes várakozása. Tekintetünket felemeljük, az eget szemléljük, ahonnan Isten küldöttét várjuk. Tekintetünkkel magát Istent keressük, s olyan kíváncsiság sugárzik szemünkből, mint egy újszülött gyermekéből, aki szüntelenül édesapja vagy édesanyja arcát keresi. Akár gyermeki tudatlansággal, akár felnőttekre jellemző tudatossággal keressük Istent, nem feledkezhetünk meg arról, hogy csak akkor pillanthatjuk meg őt, ha ő akarja és megengedi ezt, megmutatja, feltárja önmagát nekünk. Tudjuk, hogy a büszke tekintetek elől elrejtőzik, de aki alázattal és bűnbánattal lesüti szemét, az előtt megmutatkozik.
Egyetlen vágy vezet minket az adventi készületben: hajoljon le hozzánk az Isten, mutassa meg nekünk irgalmát, hozza meg számunkra a bűntől való szabadulást, a megváltást. A hozzánk lehajoló és felénk közeledő Istenhez emeljük lelkünket, benne bízunk, egyedül tőle várjuk a szabadulást.
Vajon elhisszük-e majd, hogy gyermekként érkezik a világba? Elhisszük-e majd a Betlehemben született gyermekről, hogy ő a világ Megváltója? Vajon felismerjük-e a jeleket, olykor a gyermeki furulyaszót, máskor a siránkozást? Vajon elindul-e tekintetünk abba az irányba, amerre az adventi jelek mutatnak? Lesz-e bátorságunk a Gyermek szemébe, Isten szemébe nézni?