2019. november 6. – Szerda

Evangélium

Abban az időben, amikor Jézust nagy népsokaság követte, ő hozzájuk fordult, és így szólt: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom. Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így követ engem, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki közületek tornyot akar építeni, vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből befejeznie? Mert ha az alapokat lerakta, de (az építkezést) befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, gúnyolni kezdi: „Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.” Vagy, ha egy király hadba vonul egy másik király ellen, előbb leül és számot vet, vajon a maga tízezer katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene. Mert ha nem, követséget küld hozzá, amikor még messze van, és békét kér tőle. Tehát mindaz, aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.”
Lk 14,25-33

Elmélkedés

Nagyon érdekes megkülönböztetéssel kezdődik a mai evangélium. Lukács evangélista nem azt írja, hogy a tanítványok nagyobb csoportja vándorol Jézussal útja során, hanem azt, hogy „nagy népsokaság követte őt.” Akihez tehát Jézus beszélni kezd, azok nem a tanítványai, hanem csak hozzá csatlakoztak hosszabb, rövidebb időre. Talán éppen az Jézus szándéka, hogy felhívja ezeknek az embereknek a figyelmét arra, hogy mi a tanítványi élet lényege. Az válhat tanítványává, aki nem csupán útitársat lát benne, hanem Mesterének tekinti őt. Az válhat tanítványává, aki kész a lemondásokra és életét neki ajánlja.
A tanítványság lényeges eleme a kereszthordozás. Erről így beszél Jézus: „Aki nem hordozza keresztjét, és nem így követ engem, nem lehet az én tanítványom.” A kijelentés hátterében az húzódik meg, hogy Lukács már évtizedekkel az Úr kereszthalála után írja meg evangéliumát. A mondás már tükrözi az első keresztény közösség tapasztalatát: A tanítvány teljes sorsközösséget vállal Mesterével, Jézussal, és ez a szenvedések és akár a vértanúhalál vállalását is jelenti. Az egyház közössége már megtapasztalta a gyűlölködést és az ellenségeskedést, ezért fontos a buzdítás és a megerősítés. A toronyépítésről és a hadba vonulásról szóló két példa azt a tanulságot hordozza, hogy döntése előtt mindenki komolyan mérlegelje saját képességeit, tudja-e életét egészen odaadni az Úrnak.