2017. október 11. - Szerda

   Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát; Ekkor egyik
   tanítványa arra kérte: "Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy
   János is tanította imádkozni tanítványait." Jézus erre így szólt
   hozzájuk: "Amikor imádkoztok, ezt mondjátok:
   Atyánk! Szenteltessék meg a te neved.
   Jöjjön el a te országod.
   Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.
   Bocsásd meg vétkeinket,
   miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek.
   És ne vígy minket kísértésbe."
   Lk 11,1-4
   Elmélkedés:
   Márta és Mária története a tegnapi evangéliumban már felhívta
   figyelmünket arra, hogy életünkben, mindennapjainkban időt kell
   szánnunk az elcsendesedésre, az imádkozásra, az Istenre figyelésre. Ezt
   a gondolatot folytatja a mai részlet, amelyben egy tanítvány arra kéri
   az Urat, hogy tanítsa őket imádkozni. A kérés nem véletlen, hiszen az
   előzi meg, hogy Jézus imádkozik, éppen befejezi imádságát. Ez a
   mozzanat felfedi előttünk, hogy tanítványai látták azt, hogy Mesterük
   időnként félrevonul, keresi az időt arra, hogy imádkozzon, imádságban
   beszéljen a mennyei Atyával, akinek a küldötte.
   Az imádkozással az a célunk, hogy legyőzzük az Isten és az ember közti
   végtelen távolságot. Azt a nagy különbséget, amely a gyarló ember és a
   szent Isten között fennáll. Néhány egyszerű szó, néhány apró kérés,
   amelyekre Jézus tanít minket, alkalmas arra, hogy kapcsolatba kerüljünk
   Istennel. Létrejöjjön, egy olyan személyes, bensőséges viszony, amely
   az édesapa és gyermeke között fennáll. A Miatyánkot csak akkor tudjuk
   őszintén imádkozni, ha életünkben már legalább egyszer rácsodálkoztunk
   arra, hogy a mennyei Atya gyermekei vagyunk. Vajon meglátszik-e
   életünkön, viselkedésünkön, hogy Isten gyermekei vagyunk? Tudunk-e
   gyermeki bizalommal hozzá fordulni?