2018. július 29. – Évközi 17. vasárnap

Evangélium

Abban az időben: Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe. 
Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. 
Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi az ennyinek?” 
Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. 
Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Mikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül. 
Jn 6,1-15

 
Elmélkedés

Kézről kézre 
Bár János evangélista beszámolója a csodálatos kenyérszaporításról több apró részletet tartalmaz, a leírás mégis nagyon vázlatos marad. Mintha csak arra a néhány mozzanatra koncentrálna, amelyek majd fontosak lesznek Jézus beszédében, melyet ezt követően intéz a néphez. Az ötezer férfi említésével az evangélista hangsúlyozza, hogy valóban nagy tömeg lehetett, hiszen nyilvánvalóan asszonyok és gyermekek is lehettek jelen az esetnél. Máté, Márk és Lukács evangélista írásában többször is találkozunk azzal, hogy Jézust nagy tömeg veszi körül, de János evangéliumában tulajdonképpen ez az egyetlen hely, ez az egyetlen esemény, amikor nagy tömeg van jelen. Így még nagyobb jelentősége van annak, hogy sokan részesednek a Jézus által kapott ételből és sokan hallgatják ezt követően tanítását az élő kenyérről. Jézus cselekedetében megfigyelhető a jó pásztor gondoskodása, amiről már szót ejtettünk az elmúlt vasárnapi evangélium kapcsán, egyaránt odafigyel az emberek testi és lelki igényeire. Tanítása lelki táplálék, a kenyér pedig a test táplálására szolgál. Később aztán a kenyeret adja lelki eledelként, s benne önmagát. Most is ő veszi észre az emberek éhségét, ezért kérdezi Fülöp apostoltól: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Fülöp apostol gyorsan elkezdi számolgatni magában, hogy mennyi pénzre volna szükség ahhoz, hogy mindenki számára kenyeret vegyenek, de igyekezete teljesen felesleges, hiszen nincs a közelben piac, a Galileai-tenger partján a kenyérvásárlás ötlete megvalósíthatatlan. Jézus nem is gondolkodik természetes megoldásban, ő természetfeletti módon oldja meg a helyzetet, csodát tesz, hogy mindenki jóllakjon. 
A csodálatos kenyérszaporítás eseményét János evangélista vázlatos leírása alapján, illetve annak ellenére is könnyen magunk elé képzelhetjük: A fiú kiveszi tarisznyájából az öt kenyeret és a két halat és Jézus kezébe adja. Ő hálát ad, átadja az apostoloknak, az apostolok pedig továbbadják a letelepedett embereknek. A fiú is kap egy darabot. Ami korábban elfért tarisznyájában és két kezében, az most száz és ezer, és újabb ezer ember kezébe kerül, egyre több lesz. A kenyér kézről kézre jár, mindenkinek jut belőle bőséggel. 
Az utóbbi időben elterjedt, hogy a szentmisén, az áldozás szertartásakor egyesek a kezükbe, nyitott tenyerükbe kérik az Oltáriszentséget, majd magukhoz veszik azt. Néha egy-egy pillantást vetek ezekre a kezekre. Egy kisfiú kezén még látszik a filctoll vagy a zsírkréta nyoma, amivel reggel, még a szentmise előtt játszott, rajzolt. Aztán egy kislány jön, aki talán életében először próbálta a körömlakkot. Egyszer egy munkásember nyújtja feszült, erős kezét az Oltáriszentség vételére, máskor egy nagymama, aki talán unokái simogatására használja legtöbbször kezét. Aztán egy édesanya jön, aki csak az áldozás néhány pillanatára engedi el a vele jövő kisgyermeke kezét, aztán sietve újra megfogja azt. A betegek remegő, a fiatalok magabiztos kezüket nyújtják. Egy fiatal lány kezén jegygyűrű, egy másikén tetoválás. Sima és ráncos, tiszta és olykor nem egészen tiszta kezekbe kerül Krisztus teste. Vajon a szívekben is vannak ilyen különbségek? Néha elnézem ezeket az emberi kezeket, amelyek az Úr testének vételére kinyúlnak. Nincs bennem semmiféle ítélkezés. A kezek alapján főleg nem lehet. Csak elnézem e kezeket, az embereket, akiknek az Úr Jézus odaadja magát. 
Érdemes néha a magunk kezére is pillantanunk. És a szívünkbe is. Méltó vagyok arra, hogy az Úr nekem adja önmagát?