2019. július 14. – Évközi 15. vasárnap

Evangélium

Abban az időben: Egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt: „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így felelt: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz.” A törvénytudó igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „De hát ki az én felebarátom?” 
Jézus történettel felelt a kérdésre: „Egy ember Jeruzsálemből lement Jerikóba. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Egyszer csak egy pap jött lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Azután egy levita jött arra. Ő is meglátta, de elment mellette. Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte, majd pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy vendégfogadóba és gondoskodott róla. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél rá, visszatérve megadom neked. 
Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” A törvénytudó így válaszolt: „Aki irgalmasságot cselekedett vele.” Jézus így folytatta: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!” 
Lk 10,25-37

Elmélkedés

Kettős feladat 
Egy törvénytudó és Jézus párbeszédét olvassuk a mai evangéliumban. A beszélgetést a törvénytudó kezdeményezi, akit az evangélista megjegyzése szerint nem éppen jószándék vezet, hanem „próbára akarja tenni” Jézust. A megszólítás nagyon hízelgő, hiszen „Mesternek” nevezi Jézust, s ezzel legalábbis látszólag elismeri a megkérdezett személy tudását és követendőnek tartja életvitelét. Ezt kérdezi: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Látszólag a kérdés is jóra irányul, az örök élet elnyerése a kérdező célja, de nem tudható, hogy mennyire gondolja ezt komolyan. Pozitívum a kérdésben, hogy nem elméleti tanítást vár, hanem gyakorlati útmutatást, hogy mi a konkrét teendője annak érdekében, hogy az üdvösségre jusson. Azt is ki kell még emelnünk, hogy a beszélgetés során nem vitatkozik Jézussal, a tanítást és a példabeszéd mondanivalóját megérti, hiszen a történet végén helyesen válaszol Jézus kérdésére. 
Kérdését Jézus viszontkérdése követi, amelyben jelzi, hogy a mózesi törvényben megtalálható a válasz, amelyet a törvénytudó rögtön idéz is: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” A törvénytudó tehát pontosan tudja a választ az általa feltett kérdésre, s tudását Jézus is elismeri, majd elhangzik a felszólítás, hogy amit elméletben olyan jól tud, azt valósítsa is meg életében. A törvénytudó azonban nem elégszik meg ennyivel, hanem újabb kérdést tesz fel Jézusnak: „De hát ki az én felebarátom?” Ez a kérdés lehetőséget ad Jézusnak arra, hogy kifejtse nézeteit. Most már nem kérdez vissza, hanem elmond egy példabeszédet, amely talán nem is kitalált történet. Könnyen elképzelhető, hogy az eset a gyakorlatban is megtörtént. A Jeruzsálemből hazafelé tartó embert megtámadják és kifosztják. A bántalmazás súlyosságát jelzi, hogy „félholtan” fekszik az út mellett, azaz teljesen magatehetetlen, segítség nélkül meg fog halni. Ketten is elmennek mellette anélkül, hogy segítenének rajta. Felelősségük nem vonható kétségbe, mulasztásuk nyilvánvaló, hiszen mindkettőjük esetében hangsúlyos, hogy észreveszik, látják a bajba jutott embert, tehát nem védekezhetnek azzal, hogy nem vették őt észre. Bűnös mulasztásukra nincs mentség, nem gyakorolták az irgalmat, mert nem tekintették felebarátjuknak a kifosztott embert. Elméletben bizonyára jól ismerték a szeretet parancsát, amit Jézus példabeszéde előtt a törvénytudó is elmondott, hiszen mindketten a templom szolgálatában álltak, egyikük pap, a másikuk pedig egy levita volt, de a gyakorlatban elbuktak, nem tették meg azt, amit a törvény kért. Utánuk harmadikként egy szamaritánus érkezik, aki azonnal megáll, bekötözi az ember sebeit, majd elviszi egy szálláshelyre és nagylelkűen gondoskodik róla, hogy felépülhessen. Mondjuk ki nyíltan cselekedetének jelentőségét: megmentette a félholtra vert ember életét. 
A példa elmondása után Jézus tesz fel kérdést: „Ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” Ez a kérdés azonban éppen a fordítottja annak, amit a törvénytudó eredetileg kérdezett. A hangsúly megfordítása nem véletlen, hanem szándékos Jézus részéről. Jogos az a kérdés, hogy kit tekintsek felebarátomnak, kit kell szeretnem, kivel kell jót tennem és irgalmasságot gyakorolnom. De még ennél is fontosabb, hogy én felebarátja vagyok-e azoknak, akik segítségre szorulnak, s akiknek a személyében maga Jézus kéri, várja az én segítségemet. 
Kettős feladatunk van tehát: felismerni a felebarátot a másik személyben és felebarátjává válni mindenkinek.