Napi evangélium

2016. december 18. – Advent 4. vasárnapja
Jézus Krisztus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől.”
Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott:
Íme, a Szűz gyermeket fogan és fiút szül,
és az Emmánuel nevet adják neki,
ami azt jelenti: „Velünk az Isten”.
Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét.

Mt 1,18-24

Elmélkedés:

Velünk az Isten
Az evangéliumok és a többi újszövetségi írás legfontosabb kijelentése Jézusról az, hogy ő az Isten Fia. Ez a megnevezés egyedül őt illeti és talán ez fejezi ki a legjobban az Egyház hitét Jézusról, a második isteni személyről. Az apostoli Egyház idejében az első keresztények többféle címmel ruházzák fel Jézust, amelyek más-más szempontból világítják meg személyét, származását és küldetését. Ennek megfelelően Jézus az Isten Szolgája, ő a Próféta, a Szent és Igaz, a Messiás, a Megváltó, az Üdvözítő, az Úr, a Krisztus, azaz Isten által fölkent személy. Azonban nyugodtan állíthatjuk, hogy mindezeknél sokkal kifejezőbb az Isten Fia megnevezés.
Az evangéliumok közül Szent János művében találkozunk a legtöbbször az istenfiúság megvallásával vagy annak kifejtésével. Először Nátánáel hitvallásában szerepel a megnevezés, aki Jézussal való első találkozása alkalmával így szól: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya” (Jn 1,49). A megszólítás előkerül Lázár feltámasztása eseményénél, amikor Márta így vallja meg hitét Jézus iránt: „Hiszem, Uram, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki a világba jön” (Jn 11,27). János írásának befejező sorai szépen megvilágítják az egész mű célját: „Jézus még sok egyéb csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hit által az ő nevében életetek legyen” (Jn 20,30-31).
Szent Máté evangéliumával kapcsolatban érdemes megemlítenünk, hogy Jézus perében kap nagy jelentőséget ez a cím, illetve akkor, amikor a kereszthalált követően a római százados kijelenti: „Ez valóban Isten Fia volt” (Mt 27,54). Ugyanakkor Máténál az Isten Fia megnevezéshez sajátos többletet ad hozzá az Emmanuel, azaz a velünk az Isten kifejezés, amiről a mai evangéliumban olvashatunk. Az evangélista Izajás prófétát idézi: „Íme, a Szűz gyermeket fogan és fiút szül, és az Emmánuel nevet adják neki, ami azt jelenti: Velünk az Isten”, s ezzel azt akarja állítani, hogy Jézus személyében teljesedett be ez a prófétai jövendölés és isteni ígéret. Nem egyszerűen csak arról van itt szó, hogy Jézus születése olyan jel, amely azt igazolja, hogy velünk, azaz az emberiséggel van az Isten, hanem inkább arról, hogy Jézus személyében van velünk az Isten. Máté evangéliumának záró mondata szintén felidézi az Emmanuel-gondolatot, amikor a világból való távozása, mennybemenetele előtt az Úr ezzel bátorítja tanítványait: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20). Isten velünk-léte nem korlátozódik tehát Jézus földi életének néhány évtizedére, hanem az Úr továbbra is köztünk marad szentségei és tanítása által az idők végezetéig. Jézus jelen van Egyházában, jelen van a testvéri közösségben, s ennek köszönhetően továbbra is azt érezhetjük, hogy Isten nem hagy minket magunkra, hanem állandóan velünk van.
Az adventi idő utolsó napjaiban adjuk át magunkat annak az örömnek, hogy Isten eljön hozzánk, hogy velünk legyen és velünk maradjon.