2023. július 2. – Évközi 13. vasárnap

Evangélium

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.
Mt 10,37-42

Elmélkedés

A szeretet útján
Nem minden találkozásból születik kapcsolat két ember között. Emberi találkozásaink sokszor bénító hatásúak, sebet ütnek rajtunk vagy csalódást okoznak.
A Jézussal való találkozásunk azonban mély hatást gyakorol ránk. Arcát, amely egyszer a szenvedést, máskor az isteni dicsőséget tükrözi, soha nem felejtjük el. A vele való találkozás mozgásba lendít, indít egy új úton, a tanúságtétel útján, a kereszthordozás útján, a szeretet útján.
Keresztény életünk és tanítványi magatartásunk akkor lesz hiteles, ha legfőképpen Krisztust szeretjük, és ebből a szeretetkapcsolatból forrásozik sokféle jócselekedetünk. Be kell látnunk, hogy Isten nélkül valóban nincs szeretet. Nagy tévedés azt gondolni, hogy az ember csupán a maga bölcsességével képes megismerni és gyakorolni a helyes szeretetet. Egyedül Krisztustól tanulhatjuk meg azt, hogy nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja másokért. A Jézussal való személyes kapcsolatban tanulhatjuk meg a szeretet lényegét.
Krisztus tanítványának lenni azt jelenti, hogy vele együtt vállaljuk a szenvedést és életünk keresztjeit. Jézus a mai evangéliumban kijelenti: „Aki nem veszi föl keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám.” Az Úr iránti szeretet abban éri el tetőpontját, hogy életünk keresztjét felveszi és követjük őt a kereszthordozásban. A kereszténységet nem a tanítás igazsága vagy bölcsessége hitelesíti valójában, hanem az, hogy mindez Krisztus igazsága, aki a szenvedés vállalásával és kereszthalálával pecsételte meg tanítását. A mi keresztény életünk hitelességét is az adhatja meg, ha nem csak az örömben követjük Urunkat, hanem a nehéz élethelyzetekben is kitartunk mellette. Kereszthordozásunkban azonban Isten soha nem hagyjuk magunkra. Egyedül Krisztustól tanulhatjuk meg a szenvedések türelmes elviselését és a bántalmazások megbocsátását.
Krisztus tanítványának lenni azt jelenti továbbá, hogy értelemszerűen a bűnös életünkkel és őbenne új életet találunk. Halál és feltámadás ez. Lelkünk újjászületése Krisztusban. Az ember annak lesz a tanítványa, akinek az életét látva úgy gondolja, hogy tanulhat tőle. Annál keressük életünk értelmét, akinek értelmes volt az élete. Azért akarunk Jézus tanítványai lenni, mert hiszszük, hogy ő az élet, s benne találjuk meg az örök életet is.
Világosan láthatjuk, hogy a szeretet mindennapi megélése, a kereszthordozás és életünk felajánlása, csak a Krisztussal való személyes kapcsolatból származhat. A keresztény ember nem egy „kifutó modell”, aminek lassan lejár az ideje. Krisztus újra és újra személyesen meghív embereket, hogy legyen tanítványai és kövessék őt. Ez a meghívás napjainkban nekünk szól, s elfogadásával Krisztust állítjuk életünk középpontjába. Nem önmagunkat és nem is a világot vagy a világ által nyújtott bármilyen ideig-óráig tartó értéket, hanem Krisztust és az ő örök igazságait. Amikor olyan emberekkel találkozunk, akik meg vannak ugyan keresztelve, de nem gyakorolják vallásukat, hamar ki szoktuk mondani róluk az elmarasztaló ítéletet, hogy hitetlenek. Pedig lehet, hogy csak arról van szó, hogy nincs személyes kapcsolatuk Krisztussal, s nem ismerik azt a forrást, amit ő jelent. Vezessük őket vissza a forráshoz, hogy újra megtanulják Krisztustól az igazi szeretetet, a szenvedést és az önfeláldozást!