2017. október 15. - Évközi 28. vasárnap

   Abban az időben Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a
   nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt
   rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak,
   jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat
   küldött: "Mondjátok meg a meghívottaknak: íme, a lakomát elkészítettem.
   Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a
   menyegzőre!" De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik
   a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a
   szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy
   haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat,
   városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: "A menyegző
   kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az
   útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!"
   A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak
   találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt
   vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket,
   meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve.
   Megszólította: "Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős
   ruhád?" De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a
   szolgáknak: "Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső
   sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!" Sokan vannak a
   meghívottak, de kevesen a választottak!
   Mt 22,1-14
   Elmélkedés:
   Isten ámulatba ejt
   A német költő és író, Michael Krüger egyik írásában leírja élményét,
   amikor az esti szentmise idején betért a Zürichi-tó partján lévő falu
   templomába. Beült a szűk padba, teljesen ismeretlen emberek közé, majd
   néhány pillanat múlva maga is mondani kezdte az imát. Úgy érezte, hogy
   Isten előtt nincs igazán joga szóhoz jutni, de ez sem zavarta és a hely
   idegensége sem, könnyen tudta mondani az imát. Ima közben megérintette,
   eltöltötte a jóság. Elől a plébános fekete madárként mondta a magáét,
   próbált valami mondanivalót keresgélni, valami hasznosat mondani az
   evangéliumról a jelenlévőknek, de úgy tűnt az író számára, mintha nem
   találna semmit, neki nem sokat jelentettek a kimondott szavak. Nem
   mondott sem útbaigazítást, sem vigasztalást, szavaiból nem sugárzott
   sok lelkesedés, de legalább fenyegetés sem. A szentmise végeztével a
   templomból kilépve váratlan ragyogás, a tündöklő tó látványa, a lemenő
   nap csodás fényei fogadták.
   Az író élményén érdemes elgondolkodnunk. Látszólag nem érinti meg őt
   sem a szent hely, sem a szent cselekmény, a mise, mégis valami
   átalakulás megy végbe benne, amely minden bizonnyal éppen a helynek, a
   misének, az imádkozásnak köszönhető, s amikor kilép a templomból,
   világosság ragyog fel előtte, másként látja környezetét. Nem
   ragaszkodik ahhoz, hogy a szent helyen, a templomban megszólítsa őt
   Isten, üzenjen neki valamit, nem érez különösebb vágyat, hogy magával
   ragadja őt az imádkozás, egyszerűen csak engedi, hogy az ima légköre
   hatással legyen lelkére, engedi, hogy Isten egy kicsit később lepje meg
   őt, mutasson neki valami szépet, adjon neki maradandó élményt.
   Az evangéliumban arról olvasunk, hogy egy király lakodalmi ünnepséget
   szervez fiának. A meghívottak meglehetősen illetlenül és udvariatlanul
   viselkednek, többen visszautasítják a meghívást. Mások elmennek, de nem
   készülnek fel kellőképpen, az ünnephez méltatlanul öltözködnek.
   Helyesen érezzük, hogy a meghívottak nincsenek tisztában azzal, hogy
   mit jelent ez a meghívás. A példázat azt szemlélteti, hogy Isten meghív
   minket az üdvösségre, az örök életre. Helyet készít számunkra a
   mennyben, azt szeretné, hogy vele legyünk országában, ahol az ünnepség
   örökké fog tartani. A tanulságot ott kell kezdenünk, hogy érdemes
   elfogadni a meghívást. Ez talán alapvetőnek, természetesnek tűnik,
   mégis sokan visszautasítják Isten szeretetteljes hívását. Érdemes úgy
   tekintenünk földi életünkre, hogy már itt is Isten vendégei vagyunk.
   Ott ülünk az ő lakodalmas házában, részesei vagyunk az ünnepségnek.
   Lehet, hogy nincs kedvünk a tánchoz és a mulatsághoz, de ne érezzük
   azt, hogy elfecsérelt ez az idő. Lehet, hogy nem ragad minket magával
   az örömteli hangulat és magunkban egyéb teendőinken gondolkodunk, mégis
   érdemes engednünk, hogy hatással legyen ránk ez az ünneplés. Nem
   érdemes máshová vágyakoznunk, nem érdemes nyugtalankodnunk, hanem
   várjunk türelmesen. Várjuk meg, amíg Isten hozzánk lép, meglep minket,
   felnyitja szemünket.
   Ha csak annyit várok az élettől, amit elképzelek, eltervezek és
   megvalósítok, akkor az önzés korlátai közé zárom magamat. Engedjem,
   hogy Isten megérintsen, ámulatba ejtsen és felragyogtassa előttem az
   élet szépségét és felébressze bennem a vágyat az örök élet iránt!