2017. november 5. - Évközi 31. vasárnap

   Abban az időben Jézus így beszélt a tömeghez és a tanítványokhoz:
   "Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg
   és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne
   kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos,
   sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek
   vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit
   tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják
   imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben
   szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe.
   Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy
   rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat
   mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek
   vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti
   Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti
   tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi
   szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát
   megalázza, azt felmagasztalják."
   Mt 23,1-12
   Elmélkedés:
   Isten képmása
   Régi ballagási meghívó kerül a kezembe. Már nem emlékszem, kitől
   kaphattam, ezért végigolvasom a névsort. A nevek alapján 20 évvel
   ezelőtti tanítványaim egy részének arca rögtön bevillan, de a többségre
   már alig emlékszem. Azóta valamennyien felnőttek, talán családot is
   alapítottak. Végül elolvasom a ballagási meghívók elmaradhatatlan
   idézetét, amely ebben az esetben Arany János: Domokos napra című
   versének egy részlete. "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
   Ember lenni mindég, minden körülményben." Az ismert idézet kiváló
   útravaló az iskolát befejező és új életszakaszba lépő fiatalok számára.
   Kicsit eltűnődök a sorokon. Emberré lenni, emberré válni, ez a legfőbb
   életcél. Miért? Nem vagyunk emberek, amióta megszülettünk? De igen,
   emberek vagyunk! Ragaszkodunk emberi méltóságunkhoz. Ismerjük emberi
   jogainkat, és talán emberi kötelességeinket is. De azt is őszintén
   elismerhetjük, hogy nem minden élethelyzetben, nem "mindég" viselkedünk
   emberségesen. Olykor emberi mivoltunkat megtagadva beszélünk
   embertársainkkal vagy embertelenül viselkedünk velük. Hogyan válhatunk
   emberré? És milyen emberré kell, kellene válnunk?
   Keresztény hitünk és a kinyilatkoztatás szerint Isten a maga képére és
   hasonlatosságára teremtette az embert. Ez az istenképiség, az Istenhez
   való hasonlóság jelenti emberségünk alapjait. Erre emlékeztet minket az
   emberré lett Isten, Jézus Krisztus. Akkor vagyunk valóban emberek, ha
   Istent hordozzuk magunkon és magunkban, arcunkon és szívünkben. Minden
   más csak képmutatás, az emberség megtagadása. Az evangéliumokat olvasva
   szépen kirajzolódik előttünk Jézus embersége, emberi jelleme,
   emberséges viselkedése. Emberséges hozzáállása főként a bűnösökkel, a
   mások által megvetettekkel, a szegényekkel való találkozásaiban
   mutatkozik meg, akiket sosem ítél el, hanem elindítja őket egy új élet
   útján.
   Jézusban nem volt képmutatás. Az írástudókban és a farizeusokban
   viszont éppen a képmutatást nem szívlelte. Véleményét nem titkolta,
   hanem nyíltan kimondta, ahogyan ezt a mai evangéliumban olvassuk:
   "Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg
   és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne
   kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt." E
   kijelentésével Jézus elismeri, hogy a farizeusok és írástudók
   tanításával nincs gond, azaz Istenről alkotott nézetük és a
   vallásossággal kapcsolatos tanításuk helyes. Ugyanakkor figyelmeztet,
   hogy eltorzult bennük az istenképiség. Másként viselkednek, másként
   élnek, mint amit tanítanak. Más arcot mutatnak kifelé, mint amit befelé
   megélnek. Imádkozásukban és más vallási cselekedeteikben nem igazi
   arcukat, nem valódi énjüket mutatják, hanem csak a látszatra
   törekszenek. Önmagukat magasztalják, de tetteikkel nem Istent
   magasztalják, nem neki akarnak dicsőséget szerezni. Vallásosságuk
   valójában nem az Isten iránti szeretetből és tiszteletből fakadt, hanem
   csupán az emberek tetszését, elismerését kereső magamutogatás volt.
   Törekedjünk arra, hogy napról napra egyre tökéletesebb képmásai legyünk
   Istennek, s ezáltal Istennek tetsző emberekké váljunk!