2018. június 3. - Úrnapja, Krisztus szent teste és vére

   A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt
   feláldozzák, tanítványai megkérdezték (Jézust): "Mit akarsz, hová
   menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?" Erre elküldte
   két tanítványát ezekkel a szavakkal: "Menjetek a városba. Találkoztok
   ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová
   bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezi, hogy hol
   van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal
   elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas,
   emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk." A tanítványok elmentek, s a
   városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a
   húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta,
   megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: "Vegyétek, ez az én
   testem." Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és
   mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: "Ez az én vérem, a
   szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom
   többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten
   országában." Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák-hegyére.
   Mk 14,12-16. 22-26
   Elmélkedés:
   Noé esetének tanulságai
   Gyermekkorom egyik kedvenc bibliai története az volt, amikor a vízözön
   idején Noé bárkát épített Isten parancsára, így menekült meg ő és
   családja, valamint az állatok, amelyeket bevitt a bárkába. Felnőttként
   újraolvasva a történetet mindig új elemet, új tanulságot fedezek fel
   benne. Az elmúlt napokban ismét elolvastam Noé bárkájának építését és
   különös utazását, és rácsodálkoztam egy olyan dologra, amit korábban is
   olvastam, de valahogy átsiklottak a gondolataim a szavak felett. Arra a
   mozzanatra gondolok, hogy amikor a föld felszáradt és minden élőlény
   kijött a bárkából, akkor "Noé oltárt épített az Úrnak és áldozatokat
   mutatott be" (Ter 8,20).
   Három dolog miatt tartom érdekesnek ezt a mozzanatot. Először is azért,
   mert Noé nem kezd el házat építeni magának és családjának, sem istállót
   az állatoknak. Egy meglehetősen hosszúra nyúlt és viszontagságos hajóút
   után biztosan elege volt neki és mindenkinek a hajón való
   tartózkodásból, és jól esett volna biztos menedékbe húzódnia, amely
   szilárdan áll a földön és végre nem imbolyog állandóan a vízen, mégsem
   ez volt az első gondolata. Ő nem magára gondolt, hanem arra, hogy hálát
   adjon Istennek a szabadulásért, a túlélésért, ezért épít oltárt és
   mutat be áldozatot.
   Másodszor pedig azért érdekes Noé ténykedése, mert az égvilágon senki
   nem mondta neki, hogy építsen oltárt. Korábban mindent úgy és akkor
   tesz, ahogyan és amikor az Úr kéri tőle. Amikor Isten azt mondja, hogy
   fogjon neki a bárka építésének, akkor ő ezt az Úr parancsára megteszi,
   pedig még egy felhőcske sincs az égen, amelyből eső eshetne. Amikor azt
   a parancsot kapja, hogy szálljon be a bárkába és vigye be mind az
   állatokat, akkor Noé ezt megteszi. Amikor pedig a vízözön elmúltával
   Isten azt mondja neki, hogy eljött annak az ideje, hogy mindenki
   kiszálljon a bárkából, akkor Noé, családja és valamennyi állat kijön a
   bárkából a szárazföldre. Noé mindig meghallgatja az Úr parancsát és
   engedelmesen teljesíti a kérést. De azt nem mondja neki Isten és nem
   mondja neki senki, hogy építsen oltárt és hálája jeleként mutasson be
   áldozatot, Noénak mégis ez az első cselekedete. A hála érzése nem
   parancsra ébred a szívében, hanem önmaga ébred rá, hogy méltó volna a
   szabadulás után kifejezni háláját a szabadítónak, Istennek.
   És a harmadik tanulság: Noé oltárépítő buzgósága azzal zárul, hogy
   Isten megérzi az áldozat jó illatát és elhatározza, hogy többé nem
   pusztítja el vízözönnel a földet (vö. Ter 8,21-22). Isten tehát
   elfogadja az ember áldozatát, mint hálájának megnyilvánulását. Miért is
   hozom fel Noé példáját ma, úrnapján, Krisztus szent testének és
   vérének, az Oltáriszentségnek az ünnepén?
   Az Istennek való hálaadás első helyen legyen az életünkben! Minden
   szentmise hálaadás. Illő, hogy legalább vasárnaponként részt vegyünk
   ezen a közös hálaadáson. Aki ezt nem tartja fontosnak, az hálátlannak
   mutatkozik Isten iránt, mintha semmit sem köszönhetne Istennek. A
   hálaadásra nem egy írott törvény, nem egy parancs biztat minket. Nem
   azért veszünk részt a szentmisén, mert a tízparancsolat harmadik
   törvénye ezt mondja: Az Úr napját szenteld meg! A hála érzése fel kell,
   hogy ébredjen a szívünkben parancs nélkül is. Ne maradjunk hálátlanok!
   Isten pedig elfogadja a hálaadásként felajánlott áldozatunkat.