Hivatalos állami ünnep november elseje, a katolikus ünnepként ismert mindenszentek napja, amelyen mindmáig a római egyház emlékezik meg az általa tisztelt valamennyi halott szentről. Az indítványt beterjesztő Sasvári Szilárd fideszes képviselő indoklása szerint a „mindenszentek napja ősi keresztény ünnep”.

Az ünnep kialakulására, történetére vonatkozó tények a mondottaknak épp az ellenkezőjét bizonyítják. Lényegét tekintve ugyanis itt egy ősi pogány ünnep továbbéléséről van szó, amelyet az addigi keresztény hitgyakorlattal alapvetően szemben álló vallási újításként terjesztettek el. Az ősi keresztény gyakorlat ugyanis épp az volt, hogy a Biblia kijelentéseivel ellentétes ünnepeket nem fogadtak el. Épp ezért nem találunk semmiféle utalást a legkorábbi századokból a mindenszentek napjára vonatkozóan, mivel ilyen ünnep egyszerűen nem létezett.

Csak több mint fél évezreddel az első apostolok után, a hetedik századtól jelennek meg az első adatok arra vonatkozóan, hogy egyes helyeken elkezdtek ünnepet tartani az elhunyt valamennyi katolikus szent tiszteletére. A legkorábbi ilyen tudósítás a Würzburg grófja által az egyházi ünnepekkel kapcsolatban készíttetett összeírásban található. Azt, hogy az ünnep még ekkor is csupán a formálódás állapotában volt, jól mutatja, hogy időpontját tavaszra helyezték, a húsvét utáni első vasárnapra.

A november elsejei dátum csak a következő században jelenik meg az ünneppel kapcsolatban. A szentképek kultuszában is élenjáró III. Gergely pápa (731–741) ugyanis e napon szentelte fel a római Szent Péter bazilikában az összes szentek tiszteletére emelt kápolnát. Habár a század végén a Karoling Birodalom kulturális virágzásában meghatározó szerepet játszó angolszász tudós és főpap, Alkuin, szintén november elsején tartotta a mindenszenteket, az ünnep még korántsem vált általánossá az egész katolicizmuson belül. Sőt, maga Alkuin sem vette fel az általa kibővített egyházi szertartáskönyvbe. Csak a következő században, 837-ben tette egész felekezete számára kötelező jellegű ünneppé IV. Gergely pápa a mindenszentek napját. November elsejét azonban csak a 12. századra sikerült általánosan elfogadtatni a mindaddig sok helyütt dívó tavaszi időpont, május 13-a helyett. A görögkeleti egyházban azonban továbbra is ragaszkodtak a májusi időponthoz, s ott mindmáig ez maradt a mindenszentek napja.

Az ünnep közvetlen előzményének az összes keresztény mártír tiszteletére tartott megemlékezéseket tekintik. A legelső századokban azonban még ilyen ünnepet is hiába keresnénk. Csak a 4. század során, a katolicizmus államvallássá válásával párhuzamosan végbemenő gyökeres szellemi fordulat során erősödött meg a mártírkultusz. Együttes ünnepnapjukat sohasem tartották novemberben, de még csak ősszel sem, hanem a tavasz különböző időpontjaiban került megrendezésre. Megjegyzendő, hogy a mártírok kapcsán egy sokkal szűkebb és több szempontból is más jellegű csoportról szólt a megemlékezés, mint a mindenszentek esetében. Ez utóbbi ugyanis kiterjedt olyan nem vértanúként meghalt katolikus szentek hatalmas tömegeire is, akiknek jelentős csoportjainál az egyes személyek tényleges történeti létezése nemcsak megkérdőjelezhető, hanem számos esetben tényszerűen cáfolható is.

Sok szent élettörténetével, legendájával kapcsolatosan nem egyszerű hiteltelenségről van szó, hanem egy sajátos formaváltásról, amelynek során egy ízig-vérig pogány mitológiai alak keresztény külsőt ölt magára, s így „szentesítve” önmagát, nemcsak személyét építi be a katolikus egyházba, hanem többnyire a hozzá kapcsolódó egész mítoszrendszert is. Így lett a kelta Brighid istennőből Szent Brigitta, pogány mitológiai hagyományából pedig egy „szent” legendája. Hasonló dolog történt Sárkányölő Szent Györggyel is. Tiszteletére templomok sokaságát emelték, szobrok, festmények tömegét készítették. Ereklyéinek megszerzéséért fegyveres harcok dúltak. Nevét évszázadokon át segítségül hívták a csatákban, Anglia mindmáig védőszentjeként tiszteli. A történeti kutatások azonban egyértelműen bebizonyították, hogy Szent György a valóságban nem létezett, hanem egy pogány istenség hagyománya élt tovább neve alatt. Mindezek nyomán az illetékes pápai bizottság 1969-ben törölte Györgyöt a szentek sorából. Hasonlóképpen törölték Szent Kristófot, s rajtuk kívül még további 180 szentet.

A mindenszentekhez szorosan kapcsolódik a következő napon, november 2-án ünnepelt halottak napja, s a kettő együtt alkot egységet. A katolikus felfogás szerint a mindenszentek a mennybe került tökéletes szentek ünnepe, míg a halottak napja az úgynevezett tisztítótűzben, purgatóriumban szenvedő hívek ünnepe. Érdemes talán újólag utalni arra, hogy amiként a szentek kultusza, éppúgy a purgatóriummal kapcsolatos tanítások sem összeegyeztethetők a bibliai kijelentésekkel. Épp ezért minden bibliai alapokon álló keresztény megújulási mozgalom már a 12. századtól következetesen elutasította mindkettőt. A valdensek éppúgy, mint az angol Wyclif és követői, a lollardok, majd a cseh husziták és az egész Európát megrázó reformáció különböző irányzatai. Ezt követően pedig minden későbbi neoprotestáns irányzat, beleértve napjaink pünkösdi-karizmatikus mozgalmát is.

Miként a mindenszentek, ugyanúgy a halottak napja is csak hosszú századokkal az apostolok kora után jelenik meg egyházi ünnepként, s kezdetben még szintén nem novemberben, hanem – például a 7. századi Spanyolországban – sajátos időzítéssel pontosan pünkösdhétfőn tartották. A november 2-i ünnepnap széles körű elterjesztése a cluny-i bencés kolostor apátjának, Odilónak a nevéhez fűződik. A 998-tól kifejtett ebbéli erőfeszítéseit nagyban segítette, hogy Cluny egy egész Nyugat-Európára kiterjedő kolostorhálózat irányítójaként működött, s az alárendelt kolostorok sokasága köteles volt követni a tőle kapott utasításokat. Miután ily módon sikerült Európa-szerte meghonosítani ezt az újabb ünnepnapot, végül az egész római egyházban bevezetésre került.

Az eddig elmondottak is jelzik, hogy a két halotti ünnep egyike sem származott sem a Biblia szövegéből, sem az apostolok hagyományaiból. Valójában mindkét ünnep Európa erős pogány tradícióinak látványos továbbélése. Ha forrásvidéküket szeretnénk némiképp pontosítani, a kelták szokásait érdemes megvizsgálnunk. Ennek során meglepve láthatjuk, hogy amit a kelták ünnepeltek ezekben a napokban több mint kétezer esztendővel ezelőtt a brit szigeteken, a Szajna és a Loire völgyében vagy a Kárpát-medencében, ugyanazt, sőt nemegyszer ugyanúgy napjainkban is – sőt már évszázadok óta – megünneplik az ott élő angolok, franciák vagy épp magyarok. Jelen esetben ez a kelta Samhain, a november elsején megtartott halottak napja, a két fő kelta ünnep egyike. Ilyenkor szokás volt a mágikus tűzgyújtás is, melynek eredményeként az egyes vidékek, domboldalak, hegyek megteltek kisebb-nagyobb tüzekkel, lángokkal, sokban hasonlítva napjaink november eleji magyar temetőinek képéhez, melyek messzire világítanak a halottak napja alkalmából meggyújtott gyertyák és mécsesek ezreinek fényétől.

 

 

 

Halloween

A Halloween ünnepe többféle, egymástól időben is eltérő hagyományban gyökerezik. Az ünnep eredetét keresve egészen a kelta druidák aratási fesztiváljaiig érdemes visszamenni. A közelgő hideg és a tél idejéről számos ősi kultúra képviselői úgy vélték, hogy ilyenkor az élők és a szellemvilág közötti határok elmosódnak, tér és idő törvényei érvényüket vesztik. A kelták október 31-én tartották a Samhain ünnepét, amikor az év véget ért. A nyár elteltével ekkor köszöntött be a sötétség és a hideg ideje, amit gyakran az emberi halál gondolatával kapcsoltak össze.

A kelta folklór szerint az eltelt év folyamán meghaltak szellemei ilyenkor visszatértek, hogy elfoglalják az élők testét, mielőtt a holtak világába távoznak. Az ijesztő jelmezekbe öltözött emberek kiáltozva vonultak fel, hogy összezavarják és elijesszék a szellemeket. Sokszor ijesztő maszkokat is viseltek, ha kimentek a házból, hogy az esetleg szembejövő gonosz szellemek őket is maguk közül valóknak higgyék. Az ünnep tiszteletére a druidák ilyenkor hatalmas szent tüzeket raktak, ahol gabona- és állatáldozatokat mutattak be a kelta isteneknek. A szertartás alatt a papok a jövőt is igyekeztek megjósolni. A szertartás végeztével a szent tűz segítségével újra meggyújtották a családi tűzhely korábban kioltott tüzét, hogy az védelmezze meg a házat a közeledő tél idején.

A kereszténység terjedésével a kelták ünnepe is némileg átalakult. A hetedik században IV. Bonifác pápa november elsejét mindenszentek napjává tette, ünnepnapot teremtve ezzel azoknak a szenteknek is, akiknek nincs külön napja a kalendáriumban.
Széles körben elterjedt nézet, hogy a pápa ezzel a lépéssel többek között a kelták halottakhoz fűződő ünnepét igyekezett keresztény jelmezbe öltöztetni. Az ünnep neve All-hallows (minden szent) lett. Az ünnepet megelőző este, a Samhain éjszakája pedig All-hallows Eve, azaz Halloween néven folytatta pályáját. Néhány évszázaddal később az egyház november 2-át a halottak napjává tette, amelyet a Samhainhoz hasonlóan hatalmas tüzekkel, felvonulásokkal és különböző szenteket, angyalokat vagy éppen ördögöket formázó jelmezek felöltésével ünnepeltek. A három ünnep együtt a Hallowmas nevet kapta.

Amerikába az első bevándorlók vitték át a Halloweent, a szigorú protestáns etika azonban nem engedte a gonosz szellemekbe vetett hiten alapuló, pogány eredetű ünnep gyakorlását. Ezért aztán északon nem volt nagy keletje a kelta eredetű szokásnak, annál inkább a déli államokban, főleg Maryland-ben. Az európai bevándorlók hozta szokások összekeveredtek a bennszülött indiánok és különféle etnikumok szokásaival. Az ültetvényes világ Halloween ünnepei horrortörténetek mesélésével, jóslással és táncmulatsá-gokkal teltek, éppen úgy, mint bármely korábbi pogány ünnep. A 19. század újabb bevándorlói, az elsősorban az éhínség elől menekülő írek tették széles körben népszerűvé a Halloweent, az ír és angol szokások összekeverésével.

A huszadik század első felében a Halloween erősen szekularizálódott, és bár a helyi közösségek és kisgyermekes szülők igyekeztek megfosztani ijesztő vonásaitól, október 31. mindig is a boszorkányok és szellemek sokszor vandalizmustól sem mentes estéje volt. Az egyházi ünneptől való elszakadása ellenére azonban nem mondható, hogy szellemi tartalma is elveszett volna. Nem véletlen, hogy a sátánizmus, halottkultusz és egyéb, a szellemvilág sötét oldalához kapcsolódó szellemi áramlatok előszeretettel sajátítják ki a Halloweent, nem beszélve arról, hogy az okkultizmus világát a gyermekek számára izgalmassá tevő legújabb világdivat, Harry Potter is a legnépszerűbb jelmezek egyikévé vált az elmúlt alig néhány évben.

A Halloween népszerűsítésére a gyorsan fejlődő média is mindent megtett. Manapság a tanácstalanok minden útmutatást megtalálnak a világhálón: szörnypartik és tökversenyek, jelmezötletek és minden, a Halloweenhez kapcsolható okkult és nem okkult praktika jelen van e témakörben.

Amerikában, a modern Halloween hazájában ilyenkor, október végén minden magára valamit adó háztulajdonos kirak legalább egy töklámpást a háza elé, de a legjobbak házilag előállított vagy készen vett szellemekkel és egyéb félelmetes kellékekkel is dekorálják házuk táját. A Halloween legismertebb és leggyakoribb dekorációja a töklámpás, amely európai korában még nem is tök volt, hanem répa. A termetes fehérrépát – valószínűleg kemény munkával – kivájták, a közepébe pedig a mennybe menetelre várók lelkeit szimbolizáló gyertyát helyeztek.