Van egy titkos barátom...

Van egy titkos barátom, aki jobban ismer engem, mint én önmagamat. Sohasem tesz nekem szemrehányást, de szelíd tekintetéből kiolvashatom, ha megbántottam valamivel. Ő mindig mellettem áll. Én gyakran válok az ellenségévé, de ő sohasem lesz irányomban ellenséges. Megvéd még önmagamtól is. Amikor körülöttem minden zűrzavaros, amikor úgy érzem, összeesküdött ellenem a világ, amikor semmi sem sikerül, ő odalép mellém, és velem sír. Ha saját ballépéseim és rossz döntéseim terhe nyom, ő akkor is úgy vesz pártfogásába, mintha valami külső ellenséggel szemben szorulnék védelemre. Nem uszít, nem biztat bosszúra, mikor igazságtalanságot szenvedek, de nem is hagy cserben, amikor összecsapnak fejem felett a hullámok.
Van egy titkos barátom, aki nem köti feltételekhez a hűségét. Nem méricskél, melyikünk köszönhet többet a másiknak. Nem olyan, mint azok, akik csak akkor keresnek, ha valamit kérni akarnak. Magam sem értem, miért vagyok fontos neki, hiszen soha nem fordult még elő olyan, hogy ő szorult volna rám. Mégsem türelmetlen, amikor a panaszaimmal zaklatom, vagy segítségért rohanok hozzá. Pedig az is előfordult már, hogy épp vele beszéltem ingerülten, amikor fájt valami. De nem csapta rám az ajtót. Végighallgatott. Tudta, hogy a lelkem mélyén én is érzem, milyen igazságtalan vagyok vele. Jobban ismer engem, mint én magamat. Tudja, hogy esendő vagyok. Bocsánatkérést sem várt. Nem is maradt el tőlem. Ugyanúgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna.
Pedig történt valami. Jaj, nagyonis történt! És épp ez az, ami az egészből a leginkább érthetetlen. Az történt, hogy az életét áldozta értem. Több, mint zavarba ejtő a baráti szeretetnek ez a megnyilvánulása. Végülis mit tehetnék? Nem tilthatom meg neki. Csak valahogy nem hagy nyugodni. Szeretnék olyan lenni, mint ő. Hogy méltó legyek a barátságára. Hogy ne kelljen szégyenkeznie miattam.
Néha nagy elhatározásokat teszek, nekirugaszkodom. Próbálok jó ember lenni. De már az első lépéseim olyanok, mint amikor elefánt lép a porcelánboltba. Hibát hibára halmozok, kudarcok terítenek le, és amikor végre mégis sikerülni látszik, akkor valami testi nyavalya, vagy egy banális véletlen keresztülhúzza a számításaimat. Olyan fölöslegesnek érzem ilyenkor magam. Mint egy igazi csődtömeg. Legszívesebben magamra zárnám az ajtót, és a besötétített szobában várnám a megváltó halált.
Az én titkos barátom azonban mindig tudja, melyik az a pillanat, amikor rám kell zörgetnie. Ilyenkor így szól: "Fáradt vagy? Gyere hozzám, és én megnyugvást adok neked." Még sohasem hallottam tőle ilyesmit, hogy "most már igazán összeszedhetnéd magad", vagy "elegem van belőled". Kíváncsivá tett: ő sohasem fárad el? Neki nincs szüksége felüdülésre? Próbáltam kilesni, hogy vajon titokban nem keresi-e az erőtől duzzadó, tettrekész, életre való emberek társaságát, hogy velük cserélje le az örökké rászoruló barátot. Nem sikerült rajtakapnom, hogy összeesküdött volna ellenem, vagy nevetgélt valakivel a hátam mögött. Mindig olyanok körében találtam rá, akik hozzám hasonlóan elesettek voltak. Azok körében is, akiknek lelkén éppen én bűneim ütöttek sebeket. Mert ez az én titkos barátom az övéké is. Így szól mindnyájunkhoz: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek."