Benjamin Franklin egy levélben ezt írta George Whitefieldnek, a nagy ébredés vezéregyéniségének: „Csak úgy tudom kimutatni hálámat Isten sok kegyelméért, ha kész vagyok segíteni az ő többi gyermekének, az én testvéreimnek. Mert úgy gondolom, hogy a köszönetek és dicséretek, még ha hetente ismétlik is, nem mentesítenek igazi kötelezettségeink alól, melyekkel egymásnak, s még kevésbé azok alól, melyekkel Teremtőnknek tartozunk. Ebből láthatja, mi a véleményem a jó cselekedetekről, bár távol álljon tőlem, hogy azt várjam, ezekkel kiérdemelhetem a mennyet. Mennyországon a boldogság állapotát értjük, mely mértékében végtelen és időtartamában örökkévaló. Semmit sem tehetek azért, hogy ilyen jutalmat megérdemeljek… Nagy szükség van tehát a világban hitre, melyről ön beszél. Nem szeretném, ha elapadna vagy bárkiben is csökkenne. Azt azonban kívánnám, ha termékenyebb lenne jó cselekedetek dolgában, mint amilyennek általában láttam; úgy értem, igazi jó cselekedetekben, jó tettekben, jótékonyságban, könyörületességben, közösségi szellemben; nem csupán az ünnepek megtartásában, igehirdetések elmondásában és meghallgatásában; istentiszteletek tartásában, vagy hosszú, cirkalmas és hízelgéssel telerakott imákban. Istent imádni kötelességünk; prédikációkat mondani és hallgatni hasznos, de ha az emberek megelégszenek a prédikációhallgatással és imádkozással, mint ahogy túlságosan sokan, az olyan, mintha egy fa nagyra tartaná magát azért, mert öntözik, és mert levelei nőnek, bár sohasem hoz gyümölcsöt.”

Amikor arra összpontosítunk, hogy a kegyelem általi üdvösséget hirdetjük, mely nem érdemelhető ki jócselekedetekkel, ne feledjük, hogy az üdvözítő hit mindig megtermi a jó cselekedeteket is! Az üdvösség gyökere a hit. A jóság és áldozatkészség cselekedetei pedig üdvösségünk gyümölcse – márpedig a fákat a gyümölcseikről lehet megismerni.