Pál azt írja: „Bármit is teszünk, azt nem a magunk hasznát keresve tesszük, hanem mert Krisztus szeretete irányít minket.” (2Korinthus 5:14 TLB). Isten önkénteseket keres, nem sorkatonákat. A besorozottakat a törvény kényszeríti, az önkénteseket szeretetük hajtja. A Pearl Harbor elleni támadás után szerte Amerikában ellepték a toborzóirodákat; fiúk, akik túl fiatalok voltak még a harchoz, öregek, akik már nyugdíjban voltak, sőt, még vakok is jelentkeztek! Egy idősebb úr azt mondta a toborzótisztnek: „A legnagyobb megtiszteltetésnek érzem, hogy hazámat védve halhatok meg.” Miért tettek ilyet? Kötelességérzetből? Igen, de még valami annál is nagyobb okból: odaadásból! Szívüket megragadta egy ügy. Luther Márton, szembenézve azzal, hogy elveszítheti a szabadságát, a családját, a szolgálatát, sőt akár az életét is, ezt mondta az akkori egyház vezetőinek: „Nem vonok vissza semmit. Lelkiismeretemet fogva tartja Isten Igéje!” Ne kelljen soha könyörögni neked vagy unszolni arra, hogy taníts a vasárnapi iskolában, foglalkozz a fiatalokkal, adakozz Krisztus ügyére, meglátogasd a betegeket, magányosakat és szükségben lévőket, vagy szolgálj mások felé! Neked kellene könyörögnöd azért, hogy tied lehessen ez a megtiszteltetés! Pál azt mondta: „… azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.” (Filippi 3:7–8). A Krisztusnak való elkötelezettség olyan, mintha aláírnál egy üres csekket azt mondva: „Uram, az összeget te írd be!” Nem te teszel szívességet Istennek azzal, hogy szolgálod, ő tisztel meg azzal, hogy engedi, hogy szolgáld. Ma tedd mérlegre azt, hogy mit tennél meg az Úrért, és mérd le, hogy valójában mennyit teszel!