A könyvárus

Már évek óta minden egyes zenei napon ezt teszi. Megkérték most is rá és eljött. Elhozta a könyveket. A színpad melletti szobában a megszokott helyen A Bibliákat, a könyveket sorba helyezte: nagyságot, témát figyelve, ha mégis valakit valami érdekelne, legyen ott, segítsen és adjon el valamiket, ha kell valakinek…mindig kell egy emlék, hogyha csak könyvjelző, de kell valami- lehet egy mosoly, egy szó…
Egy ismeretlen fiatalember közeledik: egy meleg kézfogás, köszöntés, s a mosolya átragyogja a termet: „Olyan boldog vagyok, hogy itt lehetek, ennyi gyermeke van az Úrnak, s én is az lehetek, úgy belekiáltanék a terembe az Úr itt van, érzitek? Szeret Isten!… s a könyvárus naivan, de boldogan- meglepődve a boldog látszattól- ajánlani meri, igen szerinte el lehet mondani a folyosón mindenkinek: szabad örülni. Meglepődve vette észre később, hogy a fiatalember boldogan a színpadon a dobot ütve hirdette: Szeret Isten.
Egy másik kép várta később. A kis terembe, ott az ő megszokott helyén, részese lehetett egy csodálatos közösségnek -igaz nem először- de eddig éveken keresztül másképp volt. Minden gyülekezet külön- külön nyújtotta neki e csendes meghitt látványban s odaszánásban csendes perceket, most viszont különböző helyekről fiúk, lányok az „összekovácsolt” együttes körbeállva imádták Istent, áldását kérve egész napra. És kérve sírtak s áldva Istent hitték, hogy a zene, ének tanítás eljut a szívhez… minden szívhez.
Ülve a fotelben akaratlanul is meghallott beszélgetéseket: régi ismerősök találkozását, gyermekek izgulását, persze a fiatalok próbáját, de egy ami meglepte. Két fiatal beszélgetett egymással, szinte egymás szavába vágva mondták: „nem lehet szavakkal elmondani”…”engem megmentett”…s ez kegyelem, nem tudtam évek óta betanulni a viselkedéssel a gyüliben, s Ő csak jött és felnyitotta szemeim”… ugye mily felséges, amikor nem elítél, nem elpusztít bűneidért, csak szeret, szeret”… „igen, ez ami megalázott engem is, a szeretete.
…S a könyvárus a könnyeivel küszködve felállt, s rendezgetni próbálta a szétszóródott könyvjelzőket… meghitt pillanat… el kellene másnak is mondani, s kiment. A folyosón végig s a kinti asztaloknál emberek…(kinek szól a zene, s az Istentisztelet?). Kis csoportok, ketten-hárman beszélgettek, különféle vélemények s rég látott arcok.
Nézte a felnőttek közt hány csoportban imádkozhatnak az áldásért, a megtérésért, a megbotránkozásban megkötözöttekért… Csendben fordult vissza a kisterem felé, amikor egy halk hang megszólalt benne: „Emlékszel hányszor imádkoztatok a gyülekezetben e napért s a csendes kamrában, s a női körben egységet kérve.” Itt vagyok, a látszat csal, a sátán irigyelheti, de mindig van aki meghallja az üzenetet… Visszatért a kisterembe s e tudat betöltötte szívét: van VALAKI. S már nem zavarta a hangos zene, csak az arcokat figyelte. Egység az ének szövegében, az igehirdetésben s a végén, amikor kezet foghatott az eltávozókkal. Hitte amit az Úr ígért neki.